A családi ház ára – Egy testvérharc története
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Péter! – kiáltottam rá az öcsémre, miközben a nappalinkban álltunk, a régi tölgyfaasztal körül. Az ablakon túl a májusi eső verte az udvart, de bent sokkal viharosabb volt a hangulat.
Péter, aki mindig is a család fekete báránya volt, most dacosan nézett rám. – Nekem is jogom van az örökséghez, Anna! Nem csak neked! – csattant fel, miközben anyánk könnyes szemmel próbált közénk állni.
– De nem így! – sziszegtem. – Nem követelhetsz pénzt csak azért, mert most hirtelen eszedbe jutott megnősülni! Ez a ház nem csak egy ingatlan. Ez az otthonunk. A gyerekkorunk minden emléke itt van.
Apám csendben ült a sarokban, mintha már rég feladta volna a harcot. Anyám viszont kétségbeesetten nézett rám és Péterre is, mintha azt várná, hogy valamelyikünk végre enged.
– Anna, kérlek… – kezdte halkan anyám. – Péternek tényleg szüksége van most erre a pénzre. Az esküvő nagy kiadás…
– És nekünk mi marad? – vágtam közbe. – Mi lesz veletek, ha eladjuk a házat? Hova mentek majd?
Péter dühösen csapott az asztalra. – Nem kell mindent eladni! Csak az én részemet akarom! Vagy vegyétek meg tőlem! – kiabálta.
A szívem hevesen vert. Mindig is én voltam a család józan esze, aki mindent megoldott: én intéztem a szüleim orvosi papírjait, én vittem őket bevásárolni, amikor már nehezen mozogtak. Péter viszont mindig csak jött-ment, hol itt lakott, hol ott, sosem vállalt igazán felelősséget semmiért.
Most viszont úgy éreztem, mintha mindenki ellenem fordult volna. A szüleim nem akartak választani köztünk, de Péter követelése mindent felborított.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, és próbáltam elképzelni az életet a ház nélkül. A kertet, ahol gyerekként Péterrel bújócskáztunk. A diófát, aminek az árnyékában apám mindig sakkozott velem nyaranta. És most mindez veszélybe került egy esküvő miatt.
Másnap reggel Péter már nem volt otthon. Csak egy üzenetet hagyott: „Gondold át. Nekem ez fontos.”
A szüleim némán reggeliztek. Anyám szeme piros volt a sírástól.
– Anna… – kezdte apám halkan. – Talán igazságos lenne valahogy segíteni Péternek…
– És ha most engedünk neki, mi lesz legközelebb? – kérdeztem keserűen. – Ha eladjuk a házat vagy hitelt veszünk fel rá, ti hova mentek majd? Mi lesz veletek öregkorotokban?
Anyám csak sóhajtott. – Nem akarom, hogy összevessetek…
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette rajtam a feszültséget.
– Mi történt veled? Olyan sápadt vagy…
Elmeséltem neki mindent. Zsuzsa csak csóválta a fejét.
– Nálunk is volt ilyen… A bátyám mindent elvitt anyámék házából, amikor megházasodott. Azóta sem beszélünk…
Ez a mondat belém mart. Tényleg idáig fajulhat minden?
Este Péter újra felhívott.
– Anna, beszéljünk normálisan! Nem akarok veszekedni… De értsd meg: Zsófi családot akar alapítani velem. Nincs pénzünk lakásra, semmire. Ti meg itt éltek ebben a nagy házban…
– Ez nem igazság kérdése! – vágtam vissza. – Te sosem törődtél velünk igazán! Most meg mindent akarsz egyszerre!
– Csak azt kérem, ami jár! – mondta fojtott hangon.
Letettem a telefont. Napokig nem beszéltünk.
A szüleim egyre rosszabbul lettek lelkileg. Anyám alig evett, apám csak bámulta a tévét némán.
Egy este Péter váratlanul beállított Zsófival együtt. Zsófi csendesen ült le mellém.
– Anna… – kezdte halkan. – Tudom, hogy nehéz ez neked is. De mi tényleg szeretnénk egy kis lakást venni. Nem akarunk mindent elvenni tőletek…
Péter csak állt mögötte és hallgatott.
– És ha most segítünk nektek… akkor mi lesz velünk? – kérdeztem remegő hangon.
Zsófi szemében könnyek csillogtak. – Megígérjük, hogy soha többé nem kérünk semmit… Csak most segíts…
A szüleim némán figyeltek minket.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Mérlegeltem mindent: a családi ház értékét, a szüleim jövőjét, Péter boldogságát és a saját lelkiismeretemet.
Végül kompromisszumot ajánlottam: eladjuk a kert végében lévő régi garázst és annak árát adjuk oda Péternek kezdésnek. A ház maradjon meg nekünk addig, amíg élnek a szüleink.
Péter először dühös volt, de Zsófi rábeszélte: fogadják el ezt az ajánlatot.
A béke törékeny maradt köztünk. Már nem vagyunk olyan közel egymáshoz, mint régen. De legalább nem vesztettük el teljesen egymást.
Néha mégis azon gondolkodom: vajon tényleg megérte ennyit harcolni? Vagy egyszerűbb lett volna mindent feladni?
Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg lehet egy családot megmenteni ott, ahol már csak pénzről van szó?