A család Zoltánhoz akart adni, de elfelejtettek megkérdezni, mit akarok igazán

– Kata, mikor lesz már esküvő? – kérdezte anyám, miközben a húslevest kanalazta, és a tekintete átszúrt, mint a tű. Az egész család ott ült az asztal körül: apám, a bátyám, a nagynéném és persze Zoltán is, akit mindenki szerint nekem szánt a sors. Csak én nem éreztem így.

A kanalam megállt a levegőben. – Nem tudom, anya. Nem biztos, hogy készen állok – mondtam halkan.

Apám letette a villáját. – Huszonnyolc éves vagy, Kata. Az idő nem neked dolgozik. Zoltán rendes fiú, jó állása van az önkormányzatnál. Mit akarsz még?

Zoltán rám mosolygott, de a mosolyában volt valami kényszeredett. Tudtam, hogy ő is érzi: ez nem szerelem. Csak két ember vagyunk, akiket a család összetolna, mint két bútordarabot egy szobában.

A vacsora után Zoltán kiment velem az erkélyre. – Sajnálom, hogy így nyomnak téged – mondta halkan. – Engem is.

– Nem veled van bajom – sóhajtottam. – Csak… nem akarok úgy élni, hogy mások döntik el helyettem, mi tesz boldoggá.

Zoltán bólintott. – Én sem. Szerintem ezt meg kell mondanunk nekik.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam, miért érzem magam ilyen üresnek. Nem Zoltán hiányzott az életemből, hanem valami egészen más. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy anya legyek. Amikor a húgom született – aki sajnos csak pár hónapot élt –, akkor értettem meg igazán: az anyaság számomra nem csak egy lehetőség, hanem egy álom.

De most itt voltam, egyedül egy pesti albérletben, és mindenki azt várta tőlem, hogy férjhez menjek valakihez, akit nem szeretek. Az anyaság gondolata viszont egyre erősebben fojtogatta a szívemet.

Másnap reggel felhívtam a legjobb barátnőmet, Rékát.

– Réka, szerinted lehet valaki anya férj nélkül? – kérdeztem remegő hangon.

– Persze! Már nem a kilencvenes években élünk. Nézd meg Annát a munkahelyről: örökbefogadott egy kislányt egyedülállóként. Miért ne lehetnél te is ilyen bátor?

Ez a gondolat egész nap velem maradt. Munka után leültem a számítógép elé, és elkezdtem olvasni az örökbefogadásról. Mindenhol azt írták: hosszú folyamat, rengeteg papírmunka és várakozás. De valami mégis megmozdult bennem.

A következő hetekben titokban elkezdtem intézni az örökbefogadási papírokat. Minden alkalommal remegett a kezem, amikor aláírtam egy újabb dokumentumot vagy beszéltem egy ügyintézővel. A családomnak semmit sem mondtam – féltem a reakciójuktól.

Egy este azonban anyám váratlanul beállított hozzám.

– Kata, beszélnünk kell – mondta komoran.

Leültünk a kanapéra.

– Mi van veled mostanában? Zoltán azt mondta, szakítottatok.

– Igen… Anya, én nem akarok férjhez menni csak azért, mert mindenki ezt várja el tőlem.

Anyám arca elkomorult. – És mit akarsz akkor?

Nagy levegőt vettem. – Anya akarok lenni. És ha kell, egyedül is vállalom.

Anyám először csak nézett rám döbbenten. Aztán könnyek gyűltek a szemébe.

– De hát… mit fognak szólni az emberek? Egyedülálló anya…

– Nem érdekelnek az emberek! – kiáltottam fel végre hangosan mindazt, amit hónapok óta magamban tartottam. – Én boldog akarok lenni! Nem érdekel a falu pletykája vagy hogy mit mondanak a rokonok! Nekem ez az álmom!

Anyám sírva fakadt. Átöleltem őt, és először éreztem azt, hogy végre önmagam vagyok.

A következő hónapokban minden lassan haladt. Az ügyintézés végtelennek tűnt; néha úgy éreztem, sosem jön el az én időm. De amikor már majdnem feladtam, egy nap csörgött a telefonom.

– Jó napot kívánok! Itt Tóthné az örökbefogadási központból. Van egy három hónapos kisfiú…

A könnyeim potyogtak örömömben. Még aznap este elmentem megnézni őt: apró kezek, nagy barna szemek – azonnal tudtam, hogy ő az én fiam.

A családom lassan elfogadta a döntésemet. Apám eleinte szóba sem állt velem; aztán amikor először meglátta a kisfiút a karomban, csendben leült mellénk és megsimogatta a fejét.

Most már együtt vagyunk: én és Bence. Néha nehéz; néha félek attól, hogy elrontom. De amikor Bence rám mosolyog reggelente, tudom: jól döntöttem.

Vajon tényleg csak akkor lehetünk boldogok, ha mások elvárásainak megfelelünk? Vagy merjük végre azt választani, amitől igazán élünk? Várom a ti történeteiteket is…