A család árnyékában: Amikor a hatodik gyerek mindent megváltoztatott

– Már megint? – csúszott ki a számon, mielőtt még végiggondolhattam volna, mit mondok. Katalin csak állt az ajtóban, kezében a pozitív terhességi teszttel, és a szeme sarkában könnyek csillogtak. A konyhában éppen főtt a húsleves, anya a tésztát gyúrta, de mindenki mozdulatlanná dermedt. A családi házban, ahol minden vasárnap összegyűltünk, hirtelen fojtogató lett a levegő.

– Hatodik? – kérdezte halkan Gábor, Katalin férje, miközben az asztal szélét szorongatta. A hangjában nem volt öröm, csak fáradtság és valami kimondatlan félelem. A gyerekek a nappaliban játszottak, de mintha ők is megérezték volna a feszültséget: elhallgattak.

Én csak álltam ott, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerű volt. Amikor Katalin és én együtt bicikliztünk a faluban, amikor még nem voltak titkok és elfojtott álmok. De most minden megváltozott. Az utóbbi években Katalin egyre inkább eltávolodott tőlem. Mindig fáradt volt, mindig aggódott valamin – vagy valakin.

– Nem tudom, hogy fogjuk ezt bírni – suttogta Gábor, és a hangja megremegett. – Az öt is sok… Most még egy?

Katalin lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy nehéz lesz. De… én ezt akarom. Vagyis… azt hiszem.

Anyám ekkor lépett közbe. – A gyerek áldás – mondta szinte gépiesen, de a hangjában ott bujkált az aggodalom. – Majd megoldjuk.

De én tudtam, hogy ez nem igaz. Az utóbbi időben minden vasárnap egyre több volt a feszültség az asztal körül. A testvérek egymásra licitáltak: ki dolgozik többet, kinek nehezebb az élete, ki segít többet anyának. És most itt volt ez az újabb hír, ami mindent felborított.

Aznap este Katalin rám írt Messengeren.

– Sétáljunk egyet? – kérdezte.

A Duna-parton találkoztunk. A víz lassan hömpölygött mellettünk, a levegő hűvös volt. Katalin sokáig hallgatott.

– Félek – mondta végül. – Félek attól, hogy elveszítem Gábort. Hogy már most is túl sokat kértem tőle… És félek attól is, hogy ha nemet mondok erre a babára, akkor magamat vesztem el.

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

– Mindenki azt hiszi, hogy én vagyok az erős – folytatta halkan –, de néha úgy érzem, hogy csak sodródom az árral. Hogy minden döntést helyettem hoznak meg: Gábor, anya, az orvosok… És most itt van ez a baba is.

– Mit szeretnél igazán? – kérdeztem tőle.

Sokáig nem válaszolt. Csak nézte a vizet.

– Szeretnék egy napot, amikor csak magam lehetek – mondta végül. – Amikor nem kell senkinek megfelelnem.

A következő hetekben a család kettészakadt. Anyám mindenkit próbált összetartani, de apám egyre többször morgott: „Nem lehet ennyi gyereket felnevelni manapság!” A testvéreim közül Zsuzsa irigykedett Katalinra („Bezzeg neki mindig van segítsége!”), míg Laci szerint „ez már felelőtlenség”.

Gábor egyre többet dolgozott túlórában. Egy este Katalin rám írt: „Gábor nem jött haza vacsorára.”

Egyre több lett a csend köztük. Egy este Katalin sírva hívott fel.

– Azt mondta Gábor, hogy nem biztos benne, akarja ezt a gyereket… Hogy talán el kéne vetetni…

A szívem összeszorult. Tudtam, mennyire fájhat neki ez a mondat.

Másnap reggel Katalin eltűnt. Senki sem tudta hol van. Gábor kétségbeesetten hívogatott mindenkit.

– Nem tudom mit tegyek – mondta nekem telefonon. – Sosem gondoltam volna, hogy idáig jutunk… Én csak azt akartam, hogy boldog legyen… De most úgy érzem, mindent elveszítek.

Végül Katalin délután jelentkezett: egy régi barátnőjénél aludt Budapesten.

– Időre van szükségem – mondta nekem halkan telefonon. – Nem akarok dönteni mások helyett… De magam helyett sem akarok többé dönteni.

A család napokig találgatta mi lesz most. Anyám imádkozott érte esténként; apám csak morgott az újság mögött; Zsuzsa pletykált a szomszédoknak; Laci pedig azt mondta: „Majd visszajön.”

Egy hét múlva Katalin hazajött. Fáradt volt és csendesebb mint valaha.

– Megtartom a babát – jelentette be vacsoránál. – De szeretném, ha mostantól mindenki tiszteletben tartaná a döntésemet… És ha lehet… néha segítenétek is.

Gábor csak bólintott. Láttam rajta: még mindig fél. De ott volt benne valami új is: talán remény?

Azóta eltelt három hónap. A család lassan visszazökkent a megszokott kerékvágásba – legalábbis kívülről úgy tűnik. De én tudom: valami örökre megváltozott bennünk.

Néha azon gondolkodom: vajon hány családban vannak ilyen kimondatlan félelmek és titkok? Hányan érzik magukat egyedül egy ilyen döntés súlya alatt? Vajon miért olyan nehéz őszintén beszélni egymással arról, amit igazán érzünk?