A bizalom ára – Egy magyar család titkai és egy mérgező elixír
– Nem akarok visszamenni abba a lakásba! – csattantam fel, miközben a fiam, Gergő, már a kulcsot forgatta a régi, nyikorgó zárban. A lépcsőházban dohos szag terjengett, a falakon még mindig ott voltak a régi, sárgult tapéták foltjai.
– Anya, kérlek, ne kezdjük elölről – sóhajtott Gergő. – Nincs más választásunk. Amíg nem javul az állapotod, jobb, ha velünk vagy.
Aztán kinyílt az ajtó, és ott állt előttem Anna. A menyem. Hideg tekintete végigmért, mint mindig. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Vajon csak én érzem ezt a feszültséget? Vagy mindenki más is látja?
– Jó estét, Ilona néni – mondta Anna, de hangjában nem volt semmi melegség.
– Jó estét – feleltem halkan.
A lakásban minden megváltozott, mióta Anna beköltözött. A régi csipketerítőimet eltüntette, a porcelánjaimat dobozba rakta. Mindenhol steril rend uralkodott, mintha egy idegen házába léptem volna be. Csak a falon lógó régi családi fotók emlékeztettek arra, hogy valaha ez az én otthonom volt.
Leültem a kanapéra. Anna már a konyhában matatott.
– Főzök egy teát Ilona néninek – mondta Gergőnek.
– Köszönöm – feleltem, de közben görcsbe rándult a gyomrom. Az utóbbi hónapokban egyre fáradtabb voltam. Gyakran szédültem, elfelejtettem dolgokat. Eleinte azt hittem, csak az öregség jele. De valami nem stimmelt.
Egy este, amikor Anna elment vásárolni, Gergő odahajolt hozzám.
– Anya… minden rendben van? Olyan sápadt vagy mostanában.
– Nem tudom… – suttogtam. – Folyton álmos vagyok. Néha azt érzem, mintha valaki figyelne.
Gergő elgondolkodva nézett rám.
– Anna nagyon aggódik érted. Sokat beszél rólad.
Elfordítottam a fejem. Nem akartam vitát. De éreztem: valami nincs rendben.
A múltam gyakran visszaköszönt ezekben a csendes délutánokban. Emlékszem még arra az időre, amikor fiatal házasként költöztünk be ebbe a lakásba Lajossal, az urammal. Akkoriban minden más volt: nevetés, vasárnapi húsleves illata, hangos beszélgetések a konyhában. Lajos halála után minden rám szakadt: a magány, a felelősség Gergőért.
Sokat dolgoztam varrónőként, hogy mindent megadhassak neki. Amikor bemutatta Annát – azt a szép szemű lányt vidékről –, örültem neki. Azt hittem, végre lesz valaki mellette, aki szereti. De már az első pillanattól éreztem: Anna nem fogad el engem.
A nászút után Anna beköltözött hozzánk. Eleinte próbáltam kedves lenni vele: sütöttem kedvenc túrós batyut, hívtam beszélgetni. Mindig elutasított.
– Köszönöm Ilona néni, de diétázom – mondta ridegen.
Gergő próbált közvetíteni köztünk:
– Anyu, adj időt Annának! Minden új neki itt Budapesten.
De Anna sosem nyílt meg igazán. Egyre inkább kiszorított a saját otthonomból. Aztán jött az első nagy vita: Anna azt akarta, hogy írassam rá a lakás felét.
– Ez így igazságos – mondta Gergőnek. – Ha már együtt élünk mindannyian.
– Ez az én szüleim öröksége! – csattantam fel.
Gergő csak hallgatott. Aznap este órákig sírtam a szobámban.
Az egészségem egyre romlott. Egyik reggel alig bírtam felkelni az ágyból. Anna hozott be egy csésze teát.
– Igyon csak nyugodtan – mondta mosolyogva.
Megittam… és utána órákig aludtam. Ez többször is megismétlődött. Egyre többször felejtettem el dolgokat: hol vannak a gyógyszereim, hova tettem a pénztárcám?
Egy nap véletlenül meghallottam Annát telefonálni:
– Nem sokáig tart már… Hamarosan minden rendeződik…
A hangja hideg volt és számító.
Aznap este Gergővel beszélgettem.
– Fiam… szerinted Anna szeret engem?
Gergő zavartan nézett rám:
– Persze hogy szeret… csak nehéz neki…
De láttam rajta: ő is bizonytalan.
Egyik éjjel furcsa zajokra ébredtem. Kiosontam a konyhába és megláttam Annát, amint valamit önt egy kis barna üvegből a teáskannába. Megdermedtem.
Másnap reggel úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre. De amikor Anna újra teát hozott nekem, csak megköszöntem és nem ittam meg.
Később titokban átkutattam a konyhát. A fiók mélyén megtaláltam azt a barna üveget: rajta idegen nyelvű felirat volt és egy koponya jelzés…
Reszketve ültem le az ágyra. Mit tegyek? Kinek higgyek? Saját fiamnak sem mertem szólni – mi van, ha nem hisz nekem?
A következő napokban egyre jobban figyeltem Annát. Láttam rajta az idegességet: ha nem ittam meg a teát, ingerült lett.
Végül összeszedtem minden bátorságomat és szóltam Gergőnek:
– Fiam… kérlek… nézd meg ezt az üveget!
Gergő először csak legyintett:
– Anya… biztos valami gyógynövényes csepp…
De amikor rákeresett az interneten a feliratra, elsápadt:
– Ez… ez valami altató! És nagyon erős!
Anna tagadott mindent:
– Csak segíteni akartam Ilona néninek! Rosszul alszik…
De Gergő már nem hitt neki teljesen.
Aznap este hatalmas veszekedés tört ki köztünk:
– Te tényleg azt hiszed rólam, hogy ártani akarnék anyádnak? – kiabálta Anna könnyek között.
– Akkor miért titkoltad el ezt az üveget? – kérdezte Gergő remegő hangon.
– Mert félek tőle! Mindig csak vádol! Soha nem fogadott el igazán!
– Én próbáltalak befogadni… de te mindig ellöktél! – zokogtam én is.
Anna végül összepakolt és elment pár napra az anyjához vidékre.
Gergő némán ült mellettem egész este.
Azóta sok minden megváltozott. Anna visszajött ugyan, de már sosem volt köztünk igazi béke. A lakást nem íratom rá senkire – ez marad az én örökségem Gergő számára.
Az egészségem lassan javulni kezdett: amióta nem iszom Anna teáját, újra jobban alszom és kevesebbet felejtek.
De valami eltört bennem örökre: a bizalom.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hány idős ember él ma Magyarországon úgy, hogy féltenie kell magát a saját családjától? Hányan vannak még olyanok, mint én?
Talán sosem tudjuk meg igazán egymás titkait… De ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre gyanakvással kell élni?