A bizalom ára: Amikor a család árul

– Hol van az a lánc, amit anyától örököltem? – kérdeztem magamtól, miközben a fiókot kutattam. A szívem hevesen vert, ahogy egyre több apróság hiányzott: egy borítékban tartott pénz, néhány ékszer, sőt, még apa régi karórája is. Zsuzsa, az unokatestvérem, épp a konyhában mosogatott, mintha minden rendben lenne.

– Zsuzsa, beszélhetnénk? – szóltam oda remegő hangon.

Felém fordult, a szemei tágra nyíltak. – Persze, mi történt?

– Hiányzik néhány dolgom. Nem tudod, hova lettek? – próbáltam nyugodt maradni, de a hangom elárult.

Zsuzsa lesütötte a szemét. – Nem láttam semmit – mondta halkan.

Akkor még nem akartam elhinni. Hiszen ő volt az, akit befogadtam, amikor elhagyta a férje, és nem volt hova mennie. Emlékszem arra az estére, amikor megérkezett: vörösre sírt szemekkel állt az ajtóban, egyetlen bőrönddel. „Te vagy az egyetlen családom” – mondta akkor. És én hittem neki.

Az első hetekben minden rendben ment. Zsuzsa segített a házimunkában, főzött, néha még a kertben is dolgozott velem. Esténként teáztunk, beszélgettünk a régi időkről, arról, hogyan játszottunk együtt nagymamánál Balatonfüreden. Úgy éreztem, végre újra van valaki mellettem.

Aztán apró dolgok kezdtek eltűnni. Először csak egy-két ezer forint a pénztárcámból. Azt hittem, én felejtettem el, mire költöttem. Később már nagyobb összegek hiányoztak. Egyik este észrevettem, hogy Zsuzsa idegesen kapkodja össze a holmiját a szobájában. Gyanakodni kezdtem, de rögtön elhessegettem a gondolatot: „Nem lehet… ő nem tenne ilyet. Család vagyunk!”

De ahogy múltak a napok, egyre több minden tűnt el. Egyik reggel megtaláltam az anyám láncának üres dobozát az ágya alatt. A kezem remegett, amikor felvettem.

– Zsuzsa! – kiáltottam be a fürdőszobába.

Kijött, vizes hajjal, és amikor meglátta a dobozt a kezemben, elsápadt.

– Hol van a lánc? – kérdeztem.

– Eladtam… – suttogta.

A világ megállt körülöttem. Csak néztem rá, és nem értettem semmit.

– Miért? Miért tetted ezt?

– Szükségem volt pénzre… A férjem után maradt adósságokat fizetem… Nem akartalak bántani! – zokogta.

Leültem az ágy szélére. Az egész testem reszketett. Hányszor mondtam neki: „Szólj, ha baj van!” Hányszor hittem el minden könnyét?

Aznap este nem tudtam aludni. Az emlékek kavarogtak bennem: gyerekkorunk nyarai, amikor együtt fürödtünk a Balatonban; az első szerelmek titkai; nagymama palacsintája. És most itt ülök egy üres lakásban, ahol minden tárgy gyanús lett.

Másnap reggel Zsuzsa már nem volt ott. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom. Nem tudtam máshogy megoldani.” A könnyeim végigfolytak az arcomon.

Napokig nem szóltam senkihez. Szégyelltem magam – nem csak azért, mert megloptak, hanem mert hagytam magam becsapni. Anyám hangja csengett a fülemben: „A család mindennél fontosabb.” De mi van akkor, ha épp ők okozzák a legnagyobb fájdalmat?

A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. Edit kolléganőm egyszer félrehívott:

– Valami baj van? Olyan levert vagy mostanában.

Elmeséltem neki mindent. Ő csak bólogatott.

– Tudod, Eszter – mondta –, néha azok bántanak meg legjobban, akiktől ezt sosem várnád el.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én voltam túl naiv? Vagy tényleg csak ennyit érnek ma már a családi kötelékek?

Hetek teltek el. Zsuzsáról semmit sem hallottam. Egyik este azonban csöngettek: egy idős nő állt az ajtóban.

– Jó estét kívánok! Ön Eszter?

– Igen… – feleltem bizonytalanul.

– Zsuzsa nagynénje vagyok. Szeretném megköszönni mindazt, amit érte tett… Tudom, mi történt. Sajnálom… Zsuzsa most vidéken van, próbálja rendezni az életét.

Csak bólintani tudtam. A harag helyét lassan átvette bennem a szomorúság és a csalódottság.

Azóta sokat gondolkodom azon, mit jelent ma Magyarországon családnak lenni. Vajon tényleg mindent meg kell bocsátani? Vagy néha muszáj határt húzni azokkal szemben is, akiket szeretünk?

Most már óvatosabb vagyok. De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újra bízni valakiben úgy igazán? Ti mit tennétek az én helyemben?