„A bátyám elárult minket: amikor anyánk megbetegedett, ő csak a házra gondolt”
– Nem fogom ápolni anyát, Eszter! – csattant fel Gábor hangja a nappali közepén, miközben anyánk a hálószobában csendesen sírdogált. – Nem fogom feláldozni az életemet érte!
A szívem összeszorult. Azt hittem, legalább most, amikor anyánk már csak árnyéka önmagának, Gábor végre felnő és mellém áll. De ő csak állt ott, karba tett kézzel, és a tekintete kemény volt, mint a márvány.
– Gábor, ez nem áldozat. Ez kötelesség. Ő mindent megtett értünk! – próbáltam visszafojtani a könnyeimet.
– Nekem is van életem! – vágott vissza. – És különben is, miért ne adnánk el ezt a házat? Anyának már úgysem kell, nekünk meg jól jönne a pénz.
Azt hittem, rosszul hallok. Anyánk még élt, bár egyre gyengébb volt, és Gábor máris az örökségen gondolkodott. Aznap este nem aludtam. Hallgattam anyánk halk szuszogását, ahogy az ágyában feküdt, és azon gondolkodtam, hol rontottuk el. Mindig is én voltam a felelősségteljesebb testvér. Gábor volt az örök gyerek: őt mindig kimentették a bajból, mindig neki bocsátottak meg először.
Másnap reggel anyánk keze remegett, amikor megfogta az enyémet.
– Eszterkém… ne veszekedjetek miattam…
– Nem miattad van, anya – suttogtam. – Csak… Gábor nem érti.
– Ő mindig is más volt – sóhajtott. – De szeret titeket… csak nem tudja kimutatni.
Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy hiszek neki. Gábor szeretete mindig feltételekhez kötött volt: ha kapott valamit, ha nem kellett felelősséget vállalnia. Most viszont minden teher rám szakadt. Munka után rohantam haza főzni, mosni, gyógyszert adni anyának. A barátaim eltűntek mellőlem; a párom is egyre távolabb került.
Egy este Gábor újra felbukkant. Egy ügyvédet hozott magával.
– Eszter, beszéljünk felnőtt módjára – kezdte hidegen. – Anyának úgyis ápolási otthonban lenne a helye. Eladjuk a házat, felezünk, és mindenki élheti tovább az életét.
– Anyát nem adom otthonba! – kiáltottam rá. – Ha te nem akarod vállalni, legalább ne nehezítsd meg a helyzetemet!
Az ügyvéd zavartan köhintett.
– Talán később visszatérhetünk erre…
Gábor dühösen távozott. Napokig nem hallottam felőle. Anyám állapota romlott; egyre többet aludt, egyre kevesebbet beszélt. Egyik este leültem mellé az ágyra.
– Anya… félek.
– Ne félj, kicsim… erős vagy.
De nem voltam az. Egyedül éreztem magam ebben a harcban: a testvérem ellenem fordult, az életem darabokra hullott. A munkahelyemen is egyre többet hibáztam; a főnököm behívatott.
– Eszter, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül… de muszáj összeszedned magad.
Hazafelé sírtam a buszon. Vajon tényleg nekem kell mindent elviselnem? Miért én vagyok mindig az erős? Miért nem lehet egyszer valaki más is felelős?
Egy este Gábor újra megjelent. Most egyedül jött; látszott rajta, hogy ivott.
– Eszter… bocsánatot akarok kérni… – motyogta.
– Most már mindegy – mondtam fáradtan. – Anyának már nincs sok hátra.
– Nem tudom ezt csinálni… nem vagyok olyan erős, mint te…
– Nem is kell annak lenned – válaszoltam halkan. – Csak ne árts tovább.
Anyánk néhány héttel később elment. A temetésen Gábor sírt; talán először láttam őt igazán megtörtenek. A házat végül nem adtuk el: én maradtam benne, Gábor pedig eltűnt az életemből.
Azóta is gyakran gondolok rá: vajon lehet-e valaha megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett köztünk minden? Néha azon tűnődöm: tényleg csak én vagyok hibás azért, hogy így alakult minden? Vajon ti mit tennétek a helyemben?