A 3B-s lakás titka: Egy éjszaka, ami mindent megváltoztatott

– Hallod megint? – suttogta Éva, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem odafigyelni a 3B-ből kiszűrődő sírásra. Már hetek óta minden este ugyanaz: először csak halk nyöszörgés, aztán egyre erősebb, kétségbeesett gyermeksírás. A falak vékonyak voltak, a ház régi, mindenki mindent hallott. Mégis, mintha mindannyian süketek lettünk volna.

– Persze, hogy hallom – válaszoltam fáradtan. – De mit tehetnénk? Már annyiszor próbáltunk segíteni. Kopogtattunk, hívtuk a közös képviselőt, egyszer még a gyámügyet is felhívtam. Mindig csak annyit mondtak: „Nincs bizonyíték.”

Éva szeme könnyes lett. – Nem bírom tovább. Valami nincs rendben ott bent. Egy gyerek nem sír így ok nélkül.

A 3B-ben a Varga család lakott. Varga László, egykor jókedvű, vicces férfi volt, de mióta a felesége meghalt autóbalesetben, mintha eltűnt volna belőle minden élet. A kisfiát, Marcit alig láttuk. Csak néha, amikor László sietve vitte le a lépcsőn az óvodába, vagy amikor a boltban összefutottunk velük. Marci mindig csendes volt, nagy szemekkel nézett ránk, mintha mondani akarna valamit.

Aznap este azonban valami megváltozott bennem. Ahogy Éva sírva fakadt az asztalnál, hirtelen úgy éreztem, elég volt a tétlenségből.

– Felhívom a rendőrséget – mondtam határozottan.

– És ha csak túlreagáljuk? – kérdezte Éva remegő hangon.

– Akkor majd bocsánatot kérünk. De ha nem teszünk semmit, és baj van… azt sosem bocsátom meg magamnak.

A telefonban udvarias, de kissé fásult hang válaszolt. „Köszönjük a bejelentést, kivizsgáljuk.” Nem sokkal később két rendőr érkezett. Az egész ház lépcsőházában csend lett; mindenki az ajtók mögül figyelt.

A rendőrök kopogtak. Semmi válasz. Újra kopogtak, majd dörömböltek. Végül az egyikük elővette a rádióját: „Erősítés kell.”

A következő percek örökkévalóságnak tűntek. A szívem úgy vert, hogy majd’ kiszakadt a mellkasomból. Éva keze remegett az enyémben.

Aztán hirtelen csattanás – betörték az ajtót.

A látvány, ami fogadta őket… soha nem fogom elfelejteni. Marci egyedül ült a sötét szobában, koszos pizsamában, arcán könnycsíkok. Az apja eszméletlenül feküdt az ágyon; később kiderült, gyógyszereket vett be alkohollal.

A rendőrök gyorsan cselekedtek. Marcit kivitték, betakarták egy pokróccal. Az egyik rendőr odajött hozzánk:

– Önök hívták ki minket?

Bólintottam.

– Jó döntés volt – mondta halkan.

Aznap éjjel senki sem aludt a házban. Az emberek suttogtak a folyosón: „Tudtad, hogy ilyen rossz volt ott bent?” „Miért nem tettünk többet?” „Mi lesz most Marcival?”

Másnap reggel Marci nagynénje érkezett Budapestről. Könnyes szemmel ölelte magához a kisfiút. Lászlót kórházba vitték; hónapokig nem láttuk.

A házban valami végleg megváltozott. A szomszédok hirtelen kedvesebbek lettek egymással – vagy épp feszültebbek. Mindenki magában hordozta a bűntudatot: miért nem tettünk többet? Miért vártunk ilyen sokáig?

Éva hetekig nem tudott aludni. Én is csak forgolódtam éjszakánként, újra és újra lejátszottam magamban az eseményeket.

Egy este Marci nagynénje becsöngetett hozzánk.

– Szeretném megköszönni – mondta halkan. – Ha maguk nincsenek… ki tudja, mi történik.

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:

– Csak azt sajnálom, hogy nem előbb léptünk.

Azóta is gyakran gondolok Marcira. Vajon hogy van most? Vajon tudja-e, hogy mennyien aggódtunk érte? És vajon miért olyan nehéz kimondani: „Segítségre van szükségem”? Vajon hány gyerek sír még csendben valahol ebben az országban?

Néha azon tűnődöm: ha újra megtörténne mindez, bátrabb lennék? Vagy megint csak várnék másokra? Ti mit tennétek a helyemben?