Zárt ajtók mögött – Egy család titkai

– Anya, miért nem mondod el végre? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra könyököltem. A kezem ökölbe szorult, a körmeim belevájtak a tenyerembe. Anyám csak állt az ablaknál, háttal nekem, és némán nézte az esőt, ami az üveget verte.

– Nem most van itt az ideje, Zsófi – felelte halkan. – Majd ha itt lesz az öcséd is.

A feszültség szinte tapintható volt. Az egész lakásban érezni lehetett, mintha a falak is visszhangozták volna az elfojtott szavakat.

Az előző éjszaka óta nem tudtam aludni. Akkor hallottam megint azt a suttogó vitát a hálószobájukból. Az utóbbi hónapokban mindennapossá váltak ezek a zárt ajtók mögötti beszélgetések. Néha veszekedésbe torkolltak, néha csak hosszú, fojtott csendekbe. Aztán reggelente mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

Aznap este későn értem haza. A villamoson ülve azon gondolkodtam, vajon mi vár rám otthon. A lakásba lépve csak egy halvány fény szűrődött ki a konyhából. Lassan levettem a cipőmet, hogy ne zavarjam meg őket. De ahogy elhaladtam a hálószoba ajtaja előtt, meghallottam apám hangját:

– Nem húzhatjuk tovább, Éva! Zsófi már nem gyerek.

– És szerinted hogy fogja viselni? – kérdezte anyám elcsukló hangon.

A szívem hevesen vert. Nem bírtam tovább. Visszamentem a szobámba, elővettem a telefonomat, és remegő kézzel elindítottam a hangrögzítőt. Letettem az éjjeliszekrényre, közelebb húztam az ágyat a falhoz, és próbáltam elcsípni minden szót.

A bűntudat mardosott, de a kíváncsiság erősebb volt. Tudnom kellett, mi zajlik körülöttem.

Másnap reggel mindenki fáradtan ült az asztalnál. Apám újságot olvasott, anyám némán kavargatta a kávéját. Én csak bámultam őket.

– Ma később jövök haza – mondta apám anélkül, hogy rám nézett volna.

– Jó – felelte anyám gépiesen.

Aztán mindketten elmentek. Egyedül maradtam a lakásban. Elővettem a telefont, és visszahallgattam az éjszakai felvételt.

„– Nem akarom, hogy úgy tudja meg, mint én annak idején – mondta anyám.
– De ha nem mondjuk el neki, sosem fogja megérteni, miért történik mindez.”

A hangjuk tele volt fájdalommal. Aztán egy szó ütötte meg a fülem:

„– Válás.”

A világ megállt körülöttem. A levegő is megfagyott. A szüleim válnak? Hogy lehet ez? Mindig azt hittem, ők azok, akik mindent kibírnak együtt.

A nap hátralévő részében csak bolyongtam a lakásban. Próbáltam visszaemlékezni minden apró jelre: az elmaradt közös vacsorákra, apám egyre gyakoribb túlóráira, anyám sírására a fürdőszobában.

Délután felhívtam az öcsémet, Gábort.

– Szia! – szólt bele álmosan.
– Gábor… te tudsz valamit arról, hogy anya és apa…
– Mit csinálnak már megint? – sóhajtott fel.
– Szerintem válnak – suttogtam.
– Mi? Ezt honnan veszed?
– Hallottam őket beszélni…

Hosszú csend következett.

– Lehet… – mondta végül Gábor halkan. – Már régóta érzem én is.

Este hazaértek a szüleim. Próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem tudnék. De minden mozdulatuk árulkodó volt: apám kerülte anyám tekintetét, anyám pedig egész este csak pakolászott.

Vacsora közben végül nem bírtam tovább:

– Miért nem mondjátok el végre?

Mindketten rám néztek. Anyám szeme könnyes lett.

– Zsófi… – kezdte apám, de nem találta a szavakat.
– Hallottam titeket tegnap este – mondtam ki végül remegő hangon.

Anyám letette a villát.

– Akkor tudod…
– Tudom – bólintottam. – De azt nem értem, miért titkoltátok ennyi ideig.

Apám felállt az asztaltól és kiment az erkélyre cigarettázni. Anyám ott maradt velem.

– Nem akartunk fájdalmat okozni neked – mondta halkan. – De már nem megy tovább így.

Aznap este Gábor is hazajött Pécsről. Négyen ültünk le beszélgetni. Apám törte meg először a csendet:

– Nem szeretjük már egymást úgy, mint régen. Próbáltuk helyrehozni… de csak rosszabb lett minden.

Anyám bólintott.

– Nem akarjuk egymást bántani tovább. És titeket sem.

Gábor dühösen csapta le a poharat:

– Miért nem mondtátok el hamarabb? Miért kellett mindent titokban csinálni?

Anyám sírni kezdett. Életemben először láttam apámat is könnyes szemmel.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A gondolataim cikáztak: vajon én vagyok az oka? Talán túl sokat veszekedtem velük? Vagy Gábor miatt? Vagy egyszerűen csak elfáradtak egymásban?

Másnap reggel anyám bejött hozzám:

– Zsófi… tudom, hogy most haragszol ránk. De kérlek… próbáld megérteni: néha jobb külön folytatni az életet.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

A következő hetekben minden megváltozott: apám elköltözött egy albérletbe Zuglóba; anyám egyedül maradt velem a lakásban Újpesten. Gábor visszament Pécsre tanulni. A családunk darabokra hullott.

A barátaimnak nem mertem elmondani semmit. Mindenki azt hitte, nálunk minden rendben van – hiszen mindig mosolygós képeket töltöttünk fel Facebookra, együtt mentünk nyaralni Balatonra…

Egyik este anyám leült mellém:

– Sajnálom, hogy így alakult minden… De szeretlek téged nagyon!
– Én is szeretlek – suttogtam könnyek között.

Azóta eltelt fél év. Apámmal ritkábban találkozom; anyámmal próbálunk új életet kezdeni kettesben. Néha még mindig fáj, amikor látom más családokat együtt nevetni a Margitszigeten vagy hallom Gábort panaszkodni arról, mennyire hiányzik neki apa.

De már nem haragszom rájuk. Megértem: néha tényleg jobb külön folytatni az utat.

Mégis gyakran felteszem magamnak a kérdést: vajon ha hamarabb beszélünk egymással őszintén… másképp alakult volna minden? Ti mit gondoltok: jobb-e kimondani az igazságot akkor is, ha fáj? Vagy néha tényleg jobb hallgatni?