Zárak mögött: Egy magyar család széthullása anyósom álmai miatt

– Márta, te ezt komolyan gondolod? – kérdezte Gábor, miközben remegő kézzel próbálta becsukni a bejárati ajtót. Az anyja, Ilona néni, még mindig ott állt az előszobában, karba tett kézzel, tekintetében vád és sértettség keveredett.

– Igen, Gábor. Nem bírom tovább – suttogtam, de a hangom határozottan csengett. – Nem akarom, hogy anyukád bármikor bejöjjön hozzánk, amikor csak kedve tartja. Ez már nem normális.

Ilona néni felhorkant. – Ez a ház a fiamé! Neked semmi jogod nincs kizárni engem! – kiáltotta, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

A szívem hevesen vert. Emlékszem, amikor először találkoztam vele. Már akkor is éreztem a távolságtartást. Soha nem voltam elég jó neki. Nem voltam elég gazdag, nem volt elég „jó családom”, ahogy ő mondta. Mindig azt hangoztatta, hogy Gábornak jobb járna. Egy ügyvéd lánya, vagy legalább egy orvosé.

De mi szerettük egymást Gáborral. Azt hittem, ez elég lesz. Hogy majd idővel elfogad, ha látja, mennyire boldogok vagyunk együtt. De Ilona néni nem tudott megbékélni. Minden alkalmat megragadott, hogy beleszóljon az életünkbe.

Az esküvőnk után egy héttel már ott állt a nappalinkban egy tálca süteménnyel – kulcs nélkül bejött, mert Gábor adott neki egyet „arra az esetre”. Akkor még csak mosolyogtam rajta. De aztán egyre gyakoribb lett a látogatása. Volt, hogy reggel hatkor jelent meg, és a konyhában kezdett pakolni. Máskor este tízkor toppant be, „csak hogy megnézze, minden rendben van-e”.

Aztán jöttek a beszólások. – Márta drágám, te tényleg így főzöd a lecsót? Az én fiam jobbat érdemelne! – vagy – Nem gondolod, hogy ideje lenne már unokával megajándékozni minket? – És Gábor… ő mindig csak legyintett. – Anyám ilyen, majd megszokod.

De én nem tudtam megszokni. Egyre inkább úgy éreztem magam a saját otthonomban, mint egy betolakodó. A barátnőimnek panaszkodtam, de ők csak legyintettek: – Magyar anyósok… ilyenek. De ez több volt ennél.

Egy nap Ilona néni egyenesen nekem szegezte: – Tudod te egyáltalán, mennyit áldoztam azért, hogy Gábor idáig jusson? És most te… te el akarod venni tőlem! – A hangja remegett a dühtől.

– Nem akarom elvenni tőled! Csak szeretném, ha lenne egy kis magánéletünk! – kiáltottam vissza.

Aznap este Gáborral veszekedtünk először igazán komolyan. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Ő az anyám… Nem akarom megbántani – felelte halkan.

Aztán jött az utolsó csepp: Ilona néni egyik este bejött hozzánk, amikor épp veszekedtünk Gáborral. Nem kopogott, csak benyitott. Ott állt pizsamában a nappalinkban, és azt mondta: – Látod, fiam? Mondtam én, hogy ez a lány csak bajt hoz rád!

Másnap reggel felhívtam egy lakatost.

Gábor némán nézte végig, ahogy lecserélik a zárakat. Ilona néni azóta sem beszél velem. Gábor pedig… mintha eltávolodott volna tőlem. Egyre többet dolgozik, később jár haza. Néha azon kapom magam, hogy órákig ülök a konyhában és bámulom az új zárat az ajtón.

A család többi része is ellenem fordult. A sógornőm azt mondta: – Hogy tehetted ezt szegény anyuval? Apám is csak csóválja a fejét: – Ez nem így megy nálunk…

De én már nem tudtam mást tenni. Meg akartam védeni magunkat. A házasságunkat. De most úgy érzem, mindent elvesztettem: Gábort is, a családot is.

Vajon tényleg én vagyok a hibás? Lehetett volna ezt másképp csinálni? Vagy vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincs jó megoldás?

Ti mit tennétek a helyemben?