Zabáló féltékenység: Vajon a feleségem hűséges hozzám, vagy éppen elveszítem őt?

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdeztem, miközben Dóra letette a táskáját az előszobában. A hangom remegett, bár próbáltam nyugodtnak tűnni. A gyerekek már aludtak, a lakásban csak a hűtő zúgása törte meg a csendet.

Dóra rám nézett, fáradtan, de valami furcsa csillogással a szemében. – Megmondtam, hogy túlóra volt. Új projektet kaptunk, mindenki bent maradt. Miért kérdezed ezt már megint?

Nem válaszoltam rögtön. Csak álltam ott, és figyeltem, ahogy kibújik a cipőjéből, majd a fürdőszoba felé indul. Az illata – új parfüm, amit nem ismertem – még percekig ott lebegett a levegőben.

A nevem Tamás. Negyvenhárom éves vagyok, két gyerek apja, egy panelban lakunk Újpesten. Dóra a feleségem tizenhat éve. Mindig azt hittem, hogy nálunk minden rendben van. Nem vagyunk gazdagok, de megvan mindenünk: egy Opel Astra, egy hétvégi telek Veresegyházán, néha eljutunk Balatonra is. Azt hittem, boldog vagyok.

De mostanában valami megváltozott. Dóra más lett. Nem tudom pontosan mikor kezdődött – talán amikor új főnököt kapott a munkahelyén, vagy amikor tavaly ősszel beiratkozott az angol tanfolyamra. Egyre többször maradt bent este, egyre kevesebbet beszélt hozzám. Ha kérdeztem valamit, csak röviden válaszolt.

Eleinte próbáltam elhessegetni a gondolatot: biztos csak fáradt. De aztán észrevettem az apró jeleket. Új ruhák jelentek meg a szekrényében – nem azok a kényelmes pulcsik, amiket itthon hordott, hanem szűk szoknyák, elegáns blúzok. A telefonját mindig magánál tartotta, még éjszaka is az ágya mellé tette. Ha csörgött, gyorsan elfordult tőlem.

Egy este – amikor azt mondta, hogy megbeszélésen van – felhívtam a munkahelyét. Egy kolléganője vette fel: „Dóra? Már rég hazament.” Akkor éreztem először azt a jeges szorítást a mellkasomban.

Azóta minden napom rettegésben telik. Figyelem őt: hogyan öltözik reggel, mennyit sminkel, kivel ír üzenetet. Próbálok nem kérdezősködni, de néha nem bírom ki.

– Miért nem mondod el, ha valami baj van? – kérdeztem egyik este.
– Nincs semmi baj! – csattant fel Dóra. – Csak fáradt vagyok! Nem lehet egy kicsit békén hagyni?

A gyerekek is érzik a feszültséget. Anna, a lányom tizenkét éves, mostanában egyre többször zárkózik be a szobájába. Bence csak nyolc éves, de már ő is kérdezte: „Apa, miért kiabáltok anyával?”

A munkahelyemen is egyre nehezebb koncentrálni. A kollégáim – főleg Gábor és Laci – csak röhögnek rajtam.
– Ugyan már, Tamás! Minden nő ilyen negyven körül! Majd elmúlik! – mondja Gábor.
– Vagy nem… – teszi hozzá Laci vigyorogva. – Az én volt feleségem is így kezdte.

Hazafelé a villamoson bámulom az ablakot. Próbálom elképzelni Dórát egy másik férfival. A gondolat megőrjít.

Egyik este nem bírom tovább. Amikor Dóra zuhanyozik, belenézek a telefonjába. A szívem hevesen ver. Találok egy üzenetet: „Holnap is együtt ebédelünk?” Egy bizonyos „Ádám” írta neki. Nem tudom ki az az Ádám.

Amikor Dóra kijön a fürdőből, remegő hangon kérdezem:
– Ki az az Ádám?
– Tessék? – döbben meg.
– Láttam az üzenetedet.
– Te belenéztél a telefonomba? – kérdezi döbbenten és dühösen.
– Muszáj volt! Nem mondasz el semmit! Ki ez az Ádám?
– Egy kolléga! Semmi közöd hozzá! – kiabálja.
– Akkor miért titkolod?
– Nem titkolom! Csak… Elegem van ebből! Elegem van abból, hogy folyton gyanúsítgatsz!

Aznap este külön szobában alszunk. Egész éjjel forgolódom. A gondolataim körbe-körbe járnak: tényleg csak kolléga? Vagy több is van köztük? Mi van, ha elveszítem őt?

Másnap reggel Dóra szó nélkül elmegy otthonról. A gyerekek némán reggeliznek velem. Anna rám se néz.

Munka után anyámhoz megyek tanácsért. Ő mindig mindent tudott rólunk.
– Fiam – mondja halkan –, ha így folytatod, tényleg elveszíted Dórát. Egy nőnek bizalom kell…
– De mi van, ha tényleg megcsal? – suttogom.
– Akkor is jobb tudni az igazat, mint így szenvedni…

Hazafelé elhatározom: beszélni fogok Dórával őszintén.

Este leülök mellé a kanapéra.
– Dóra… Félek. Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól is, hogy már nem szeretsz…
Dóra sokáig hallgat. Aztán halkan megszólal:
– Tamás… Én is félek. Félek attól, hogy már nem bízol bennem soha többé…

Sírni kezdünk mindketten. Elmondja: tényleg sokat dolgozik mostanában, Ádám csak egy kolléga – de jól esik neki néha valakivel beszélgetni ebédszünetben, mert otthon már csak vádaskodást kap tőlem.

Rájövök: én magam taszítottam el magamtól azt az embert, akit a legjobban szeretek.

Azóta próbálunk újra közeledni egymáshoz. Nehéz visszaépíteni a bizalmat – minden nap küzdelem. De legalább már beszélünk egymással.

Néha még mindig elkap a féltékenység – de most már tudom: ha nem bízom benne (és magamban), mindent elveszíthetek.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet újra bízni ott, ahol egyszer már minden megingott? Vagy örökre ott marad bennünk ez a félelem?