Visszatér-e a bumeráng? Egy magyar házasság története hűtlenséggel, családi árulással és újrakezdéssel

– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt megúszhatod? – csattant fel Gábor hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a telefonját. A kijelzőn egy fénykép villant fel: én, egy idegen férfi ölelésében, a Margit híd alatt. A szívem hevesen vert, de nem a lebukás miatt – hanem mert végre vége volt a titkolózásnak.

– Nem tudom, mit mondhatnék – suttogtam, miközben a gyerekeink, Dorka és Marci, a szobájukban rajzoltak. – Talán csak annyit, hogy sajnálom.

Gábor felnevetett, de abban nem volt semmi vidámság. – Sajnálod? Hát persze. Mindig csak sajnálod. De soha nem változtatsz semmin.

Ez volt az a pillanat, amikor minden összeomlott körülöttem. De hogy idáig jutottam, ahhoz vissza kell mennem az időben – egészen a gyerekkoromig, egy kis alföldi faluba, ahol mindenki mindent tudott mindenkiről.

A nevem Szabó Zsuzsa. Mindig is ki akartam törni abból a világból, ahol a szomszéd néni még azt is tudta, mikor jövök haza az iskolából. Tizenhét évesen már Budapestre vágytam, szabadságra, új életre. Az első adandó alkalommal fel is költöztem egy kollégiumba, majd egy albérletbe a Baross utcán. Ott ismertem meg Gábort – magas volt, barna szemű, csendes fiú. Nem voltam szerelmes belé, de ő volt a menekülőút: egy biztos pont egy idegen városban.

A kapcsolatunk gyorsan komollyá vált. Gábor szülei örültek nekem – az én anyám viszont sosem bocsátotta meg, hogy elhagytam őket. – Majd meglátod, Zsuzsa, egyszer mindenért fizetni kell! – mondta gyakran, amikor hazalátogattam.

Az esküvőnk egyszerű volt: szűk család, vacsora egy zuglói étteremben. Azt hittem, most már minden rendben lesz. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy aranykalitkába zárt madár. Gábor dolgozott reggeltől estig az irodában; én otthon voltam Dorkával és Marcival. A napjaim főzéssel, mosással és játszótéri beszélgetésekkel teltek.

Egyik délután azonban minden megváltozott. A játszótéren összefutottam régi gimnáziumi barátnőmmel, Katával. Vele volt az új párja is: Tamás. Magas volt, sportos és folyton viccelődött. Már az első pillanatban éreztem valami tiltott izgalmat.

Kata néhány hét múlva meghívott minket egy közös vacsorára. Gábor persze túl fáradt volt eljönni – így csak én mentem. Tamás egész este engem nézett; Kata pedig mit sem sejtve mesélt a munkahelyi gondjairól.

A következő hetekben Tamás rendszeresen rám írt Messengeren. Először csak ártatlan beszélgetések voltak ezek – aztán egyre személyesebbek lettek. Egyik este azt írta: „Szeretném látni azt az igazi Zsuzsát, aki nem csak anya és feleség.”

Nem tudtam ellenállni. Találkoztunk titokban a Városligetben; először csak sétáltunk, aztán már csókolóztunk is. Újra éltem! Újra nőnek éreztem magam! De közben minden este hazamentem Gáborhoz és a gyerekekhez – mintha semmi sem történt volna.

A bűntudat azonban lassan felemésztett. Egyik este Gábor váratlanul korábban ért haza. Az arcomra fagyott a mosoly: Tamástól épp akkor kaptam egy szerelmes üzenetet.

– Ki az? – kérdezte Gábor gyanakodva.
– Senki… csak Kata írt valami vicceset.

Hazugság hazugságot követett. Már nem is tudtam követni, kinek mit mondtam. Egyre többször veszekedtünk Gáborral: ő azt mondta, elhidegültünk egymástól; én pedig azt éreztem, hogy megfulladok ebben az életben.

Egy nap Tamás azt mondta: – Hagyj ott mindent! Gyere velem! Én szeretlek!

De nem tudtam megtenni. Nem hagyhattam ott Dorkát és Marcit – ők voltak az életem értelme. Tamás végül szakított velem; Kata pedig rájött mindenre. Többé nem beszéltünk.

A házasságom ekkor már csak papíron létezett. Gábor egyre többet dolgozott; én pedig egyre magányosabb lettem. Egyik este azonban minden megváltozott: Gábor telefonján megláttam egy üzenetet egy bizonyos „Ági”-tól.

„Hiányzol… mikor láthatlak újra?”

A világ kifordult magából. Hirtelen én lettem az áldozat – én, aki addig csak menekültem a saját bűneim elől.

– Ki ez az Ági? – kérdeztem remegő hangon.
– Egy kolléganő… semmi komoly – felelte Gábor, de nem nézett a szemembe.

Hetekig tartó hallgatás következett. A gyerekek érezték a feszültséget; Dorka esténként sírva aludt el.

Egy este Gábor leült mellém a kanapéra.
– Zsuzsa… én elköltözöm Ágihoz. Nem akarok tovább hazudni neked vagy magamnak.

A világom összeomlott. Ott maradtam két kisgyerekkel egy panelban; anyám pedig csak annyit mondott telefonon:
– Ugye megmondtam? A bumeráng mindig visszatér.

Az első hónapok pokoliak voltak. Anyagi gondokkal küzdöttem; a munkahelyemen leépítés volt kilátásban; Dorka pszichológushoz járt szorongás miatt; Marci bepisilt éjszakánként.

Egy nap azonban váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor anyja, Ilonka néni.
– Zsuzsikám… ne haragudj rá! Ő is csak ember… De te vagy az unokáim anyja! Ha kell, segítek bármiben.

Először dühös voltam rá – hiszen ő mindig Gábort védte –, de végül elfogadtam a segítségét: néha főzött ránk vagy elvitte a gyerekeket játszani.

Közben Ági is felhívott egyszer:
– Zsuzsa… nem akartam tönkretenni a családodat… De Gábor boldogtalan volt melletted!
– És szerinted én boldog voltam? – vágtam vissza keserűen.

A válás gyorsan lezajlott; a lakást el kellett adnunk; albérletbe költöztem Zuglóba a gyerekekkel. Minden nap küzdelem volt: reggelente rohanás az óvodába-iskolába-munkába; este főzés, házi feladatok, mosás.

Egy év telt el így. Egyik este Dorka odabújt hozzám:
– Anya… ugye te sosem hagysz el minket?
– Soha! – öleltem magamhoz sírva.

Közben Tamás újra rám írt Facebookon: „Sajnálom mindazt, ami történt… Ha beszélgetni szeretnél…”

Először nemet mondtam – de aztán mégis találkoztunk egy kávézóban a Blahánál. Ő is elvált időközben; Kata új életet kezdett vidéken.

Tamással most barátok vagyunk – semmi több. Már nem keresem másban a boldogságot vagy az önigazolást.

A legnehezebb mégis az volt, amikor anyám megbetegedett és vissza kellett mennem hozzá segíteni vidékre pár hétre. Ott ültem esténként a régi szobámban és azon gondolkodtam: tényleg minden visszatér? Tényleg minden hibámért fizetek most?

Most harmincnyolc éves vagyok; két gyereket nevelek egyedül Budapesten; néha segít Ilonka néni vagy Tamás is vigyáz Dorkára és Marcira. Már nem keresem görcsösen a szabadságot – inkább hálás vagyok minden nyugodt reggelért és minden őszinte ölelésért.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést:
– Vajon tényleg visszatér minden bumeráng? Vagy van esélyünk újrakezdeni tiszta lappal?
Ti mit gondoltok erről? Várom a véleményeteket…