Várt a nagy napomra, hogy elbúcsúzhasson – Egy magyar lány, egy kutya, egy család és a búcsú fájdalma

– Nem megyek tovább, anya! – kiáltottam, miközben a menyasszonyi ruhám szegélye már rég elázott a reggeli harmattól. A falu templomának harangja éppen akkor kondult meg, amikor Árnyék, a tizennégy éves keverék kutyám, elém vánszorgott. A násznép döbbenten állt meg mögöttem, anyám idegesen igazgatta a fátylamat, apám pedig a mobilját szorongatta, mintha attól várna megoldást mindenre.

– Lilla, most már tényleg indulnunk kell! – szólt rám apám türelmetlenül. – Nem várhatunk tovább, mindenki ránk figyel!

De én csak Árnyék szemébe néztem. Azok a szemek… annyi mindent láttak már velem együtt. Amikor tizenegy évesen megtaláltam az árokparton, csont soványan, reszketve, és hazavittem – akkor kezdődött minden. Anyám először kiakadt:

– Lilla, nem hozhatsz haza minden kóbor állatot! – kiabálta akkor. – Ki fogja etetni? Ki fogja sétáltatni?

– Én! – vágtam rá makacsul.

És tényleg én lettem Árnyék mindene. Ő volt velem, amikor először csúfoltak ki az iskolában a szemüvegem miatt. Ő bújt hozzám, amikor apám elköltözött egy évre Németországba dolgozni. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy szerelmes vagyok Gergőbe.

Most pedig ott állt előttem, öregen, remegő lábakkal. A bundája már szinte teljesen ősz volt, a szeme sarkában könny csillogott – vagy csak én képzeltem oda?

– Árnyék… – leguggoltam hozzá, nem törődve a ruhámmal. – Mi van veled?

A kutya lassan leült mellém, fejét az ölembe hajtotta. A násznép suttogni kezdett.

– Ez most komoly? – hallottam valakit hátulról. – Megállítja az esküvőt egy kutya miatt?

Anyám odahajolt hozzám:

– Lilla, kérlek… mindenki vár. Gergő is ott áll az oltárnál.

De én nem tudtam felállni. Árnyék zihált. Olyan volt, mintha minden erejét összeszedte volna erre az utolsó útra.

– Anya… valami baj van vele. Nézd meg! – kérleltem.

Anyám végre letérdelt mellém. Megsimogatta Árnyék fejét.

– Jaj kicsim… lehet, hogy ez az utolsó napja – suttogta halkan.

A szívem összeszorult. Gyerekkorom minden emléke egyszerre zúdult rám: a karácsonyok, amikor Árnyék a fa alatt aludt; a nyári viharok, amikor együtt bújtunk el a pincében; az első szerelmi csalódásom után ő nyalta le a könnyeimet.

A vendégek türelmetlenül toporogtak. Gergő anyja odasúgta apámnak:

– Ez szégyen! Mindenki róluk beszél majd a faluban!

Apám arca elvörösödött.

– Lilla! Most már elég legyen! Ha most nem indulsz el, én nem jövök be veled!

De én csak Árnyékot simogattam.

– Nem hagyhatom itt… – suttogtam magam elé.

Ekkor Gergő lépett ki a templomból. Az arca aggodalmas volt, de nem haragudott.

– Lilla… ha kell, várunk. De mondd meg, mit szeretnél?

Felnéztem rá könnyes szemmel.

– Nem tudom elengedni őt egyedül… Félek, hogy ha most bemegyek a templomba nélküle, mire kijövök… már nem lesz itt.

Gergő letérdelt mellém.

– Akkor maradjunk vele. Együtt. Ez is a mi napunk része.

Anyám sírni kezdett. Apám dühösen elfordult.

– Ez nem normális! – morogta magában.

A vendégek közül néhányan odajöttek hozzánk. A nagymamám leült mellém és megsimogatta a vállam.

– Tudod kislányom… amikor én férjhez mentem, az én kutyám is ott volt velem egész nap. Azóta is azt mondom: aki szereti az állatokat, rossz ember nem lehet.

A falusi pap végül odajött hozzánk.

– Lilla, Gergő… ha szeretnétek, megtarthatjuk itt is a szertartást. Isten előtt mindegy hol mondjátok ki az igent.

Így történt: ott, a templomkertben, Árnyék mellett mondtuk ki az igent. A kutya fejét végig az ölemben tartotta. Amikor kimondtam: „Igen”, Árnyék halkan felnyögött és rám nézett utoljára.

Aztán… egyszerűen elszenderedett. Ott, az ölemben ment el.

A násznép némán állt körülöttünk. Anyám zokogott, apám csak nézett maga elé mereven. Gergő átölelt.

A temetés után hetekig nem tudtam örülni semminek. Az esküvői képeken mindenki mosolyog – kivéve engem. A faluban sokan azt mondták: „Ez átok!” Mások szerint „szép volt”, hogy Árnyék megvárta a nagy napomat.

A családban is feszültség lett belőle: anyám szerint túlzás volt mindent félretenni egy kutya miatt; apám hetekig nem szólt hozzám; Gergő anyja pedig azt mondta: „Remélem, nem lesz ilyen hiszti majd az unokáknál is!”

De én tudtam: Árnyék nélkül nem lennék az az ember, aki vagyok. Ő tanított meg szeretni feltétel nélkül; ő mutatta meg, milyen elveszíteni valakit igazán fontosat.

Most már hónapok teltek el. Néha még mindig keresem őt reggelente az ágyam mellett. A kert végében ültettem neki egy fát – minden tavasszal virágzik.

Sokan kérdezik: „Nem bántad meg? Hogy így alakult az esküvőd?”

Nem tudom. Talán sosem lesz rá jó válaszom.

De egyet biztosan tudok: lehet-e egyszerre ünnepelni és gyászolni? Lehet-e egy új életet kezdeni úgy, hogy közben valami örökre véget ér?

Ti mit tennétek a helyemben? Megállítanátok-e az élet legfontosabb pillanatát egy hűséges barátért?