Újrakezdés anyámmal: Egy magyar család története hitről és megbocsátásról
– Anya, miért nem szeretsz engem? – kérdeztem kirobbanó hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, ujjaimmal görcsösen markolva a porcelán bögrét. Az eső kopogott az ablakon, mintha csak a szívemben tomboló vihart tükrözné vissza. Anyám, Ilona, csak némán nézett rám, arca kőkemény volt, mint mindig.
Gyerekkoromban sosem értettem, miért olyan hideg velem. A nővéremet, Katát mindig ölelte, simogatta, nekem viszont csak szigor jutott. Apám korán meghalt, anyám egyedül nevelt minket egy panelházban Zuglóban. Azt mondják, a gyász mindenkit másképp formál – őt keménnyé tette. Engem meg sebzetté.
Az évek során egyre távolabb kerültünk egymástól. Amikor Lászlóval összeházasodtam, anyám nem jött el az esküvőre. „Nem helyeslem ezt a házasságot” – mondta akkor. László mindig mellettem állt, még akkor is, amikor én magam sem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e vagy csak sírjak. Azóta is minden vasárnap együtt imádkozunk, hogy egyszer újra család lehessünk.
Aztán jött az a bizonyos reggel. Egy üzenet várt a telefonomon: „Beszélhetnénk?” Anyám volt az. Napokig gyűjtöttem a bátorságot, mire visszahívtam. László csak annyit mondott: „Ha nem próbálod meg, sosem tudod meg, mi lehetett volna.”
A találkozásunk egy kis cukrászdában történt a Keletinél. Anyám mereven ült velem szemben, mintha bármelyik pillanatban felállna és elmenne. – Miért most? – kérdeztem halkan. – Miért most akarsz beszélni velem?
– Mert öregszem – felelte egyszerűen. – És mert rájöttem, hogy hibáztam.
Ez volt az első alkalom, hogy anyám beismerte: ő is hibázott. De a harag bennem még mindig ott fortyogott. – És az esküvőm? Az unokáid? Hol voltál akkor? – kérdeztem remegő hangon.
Anyám szeme megtelt könnyel. – Azt hittem, jót teszek neked azzal, ha kemény vagyok. Azt hittem, így erősebb leszel.
A beszélgetésünk után napokig nem tudtam aludni. László ölelt esténként, és együtt imádkoztunk: „Istenem, adj erőt megbocsátani!” De a múlt sebei mélyek voltak. Kata sem értette, miért akarok újra közeledni anyánkhoz. „Ő sosem fog megváltozni” – mondta lemondóan.
De én nem tudtam feladni. Egyik este Lászlóval sétáltunk a Városligetben. – Szerinted képes vagyok megbocsátani neki? – kérdeztem.
– A megbocsátás nem neki szól, hanem neked – válaszolta halkan. – Ha elengeded a haragot, te leszel szabad.
Ezek után újra találkoztam anyámmal. Elmentünk együtt a temetőbe apám sírjához. Ott álltunk ketten a hideg márvány előtt, és először éreztem azt, hogy anyám is ember: törékeny és esendő.
– Sajnálom – mondta halkan. – Sajnálom mindazt, amit elrontottam.
A könnyek végigfolytak az arcomon. Nem tudtam mást mondani csak annyit: – Én is sajnálom.
Azóta lassan építjük újra a kapcsolatunkat. Nem lettünk tökéletes család egyik napról a másikra. Vannak napok, amikor újra előjönnek a régi sérelmek. De már tudunk beszélni róluk.
A legnehezebb az volt elfogadni: anyám is csak ember. Nem tökéletes anya, ahogy én sem vagyok tökéletes lány. De mindketten próbálkozunk.
Most már együtt ünnepeljük a karácsonyt, anyám néha átjön vasárnap ebédre hozzánk. László mindig mosolyogva fogadja őt: „Jó látni, hogy együtt vagytok.” Néha még imádkozunk is együtt.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan hordoznak magukban régi sérelmeket? Hányan mernek lépni a megbocsátás felé?
Talán nem is az a fontos, hogy minden rendben legyen köztünk. Hanem az, hogy próbálkozunk.
Mit gondoltok? Ti képesek lennétek megbocsátani valakinek, aki éveken át fájdalmat okozott nektek? Vajon tényleg lehetséges újrakezdeni?