Újrakezdés a panelban – Egy költözés, ami mindent felforgatott

– Anya, hol van a telefonom töltője? – kiabálta Bence a dobozok közül, miközben a nappali közepén egyensúlyozott egy félig szétszedett íróasztallal.

– Nem tudom, Bence, kérdezd meg apádat! – válaszoltam ingerülten, miközben a konyhaszekrényből próbáltam kipiszkálni egy odaragadt, régi matricát. A hátam mögött Zsuzsa, az anyósom, sóhajtozott, és minden második percben megjegyzést tett: – Bezzeg az én időmben nem volt ekkora felfordulás egy költözésnél!

A panelház harmadik emeletén, egy szűk folyosón álltunk, dobozok, zsákok és szétszerelt bútorok között. A lift persze éppen nem működött. A férjem, Gábor, már harmadszor futott le az autóhoz, hogy felhozza a maradék cuccot. Az egész testem sajgott, de nem ez fájt igazán. Hanem az, hogy mindenki mást hibáztatott a káoszért – engem is beleértve.

A költözés ötlete az enyém volt. A régi lakásunk már szűk volt négyünknek, főleg mióta Bence kamasz lett és Dóri is egyre több helyet követelt magának. Meg persze ott volt Zsuzsa néni is, aki két éve költözött hozzánk, miután megözvegyült. Akkor azt hittem, majd összetart minket a család, de csak még több feszültséget hozott.

Most itt vagyunk az új lakásban – egy nagyobb panelban Újpesten –, és mindenki idegesebb, mint valaha. A dobozok tetején ülve hallgattam, ahogy Dóri hisztizik:

– Nekem nem kell ez a szoba! Miért nem lehetett legalább egy erkélyeset választani?

– Mert nem futotta rá! – vágta rá Gábor fáradtan. – És örülj neki, hogy legalább külön szobád van!

– De apa, itt még internet sincs! – sírt fel Bence.

– Majd lesz! – csattant fel Gábor.

Éreztem, ahogy a fejem lüktetni kezd. Egy pillanatra becsuktam a szemem, és visszagondoltam arra a napra, amikor először megláttuk ezt a lakást. Akkor minden olyan reményteljesnek tűnt. Új kezdet, új lehetőségek. Most viszont csak azt éreztem: elvesztem.

A délután folyamán Zsuzsa néni leült mellém egy kávéval.

– Tudod, lányom – kezdte halkan –, én is féltem annak idején, amikor apáddal beköltöztünk az első lakásunkba. Minden új volt. De legalább összetartottunk.

– Mi is próbáljuk… – mondtam halkan.

– Próbáljátok? Vagy csak túléltek? – nézett rám szúrósan.

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Az utóbbi hónapokban csak sodródtam az eseményekkel: munkahelyváltás, gyerekek gondjai az iskolában, Gábor túlórái… És most ez a költözés. Mintha minden egyszerre zúdult volna ránk.

Este végre leültünk vacsorázni – papírtányérokból ettük a hideg rántott húst. A gyerekek némán bámulták a telefonjukat (Bence végül megtalálta a töltőt), Zsuzsa néni sóhajtozott, Gábor pedig csak bámulta az ablakon túli sötétséget.

– Miért nem beszélgetünk? – törtem meg a csendet.

– Miről? – kérdezte Dóri gúnyosan. – Hogy mennyire utálom ezt az egészet?

– Dóri! – szólt rá Gábor.

– Nem baj – mondtam halkan –, mondd csak el.

Dóri felpattant:

– Sose kérdezed meg igazán, hogy érzem magam! Csak azt akarod, hogy mindenki boldog legyen… De én nem vagyok az!

A könnyei végigfolytak az arcán. Bence is letette a telefonját.

– Nekem is hiányzik a régi suli – mondta halkan. – Ott legalább voltak barátaim.

Gábor rám nézett: – Ezt akartad? Hogy mindent elmondjanak?

– Igen – suttogtam –, mert így legalább tudom, mi bántja őket.

Aznap este alig aludtam valamit. A dobozok között feküdtem egy matracon, és azon gondolkodtam: vajon tényleg jobb lesz itt nekünk? Vagy csak menekülünk valami elől?

Másnap reggel Zsuzsa néni már korán fent volt. A konyhában matatott, próbált rendet tenni.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem álmosan.

– Inkább pihenj még egy kicsit. De ha rám hallgatsz, ne hagyd annyiban ezt az egészet! Beszélj Gáborral! A gyerekekkel is! Ne hagyd, hogy mindenki magába zárkózzon!

Később Gáborral kettesben maradtunk. Ő is fáradtnak tűnt.

– Sajnálom… Tudom, hogy most minden nehéz – mondta halkan –, de én tényleg azt hittem, jobb lesz nagyobb helyen.

– Én is… Csak valahogy mindenki boldogtalanabb lett.

– Adjunk időt magunknak! Megszokjuk majd…

De vajon tényleg így lesz? Vagy csak áltatjuk magunkat?

Az első hét telt el a költözés után. A gyerekek lassan barátkoztak az új környékkel. Dóri egyszer hazajött egy lánnyal a szomszédból – végre mosolygott. Bence is talált magának focicsapatot a közeli pályán.

De én még mindig idegennek éreztem magam ebben a lakásban. Minden este végignéztem a félig kipakolt dobozokat: régi fényképek, gyerekkori játékok, anyám porcelánja… Vajon tényleg szükség van ezekre? Vagy csak kapaszkodom a múltba?

Egy este elővettem egy régi albumot. Benne voltak képek apámról és anyámról – ők is költöztek egyszer vidékről Budapestre. Akkoriban minden bizonytalan volt számukra is. Mégis boldogok voltak együtt.

Gábor mellém ült.

– Emlékszel arra az estére, amikor először találkoztunk? – kérdezte halkan.

– Persze… Egy albérletben laktam akkoriban…

– Akkor sem volt könnyű neked. De megoldottad.

Ránéztem és elmosolyodtam.

– Talán most is sikerülhet…

Másnap reggel összegyűjtöttem a családot.

– Figyeljetek! Tudom, hogy mindenkinek nehéz most. De ez az otthonunk lesz – ha együtt csináljuk végig!

Bence vállat vont:

– Jó… De akkor legalább legyen pizza ma vacsorára!

Nevettünk. Talán először mióta beköltöztünk.

Azóta eltelt két hónap. Még mindig vannak viták: ki mosogatjon, ki vigye le a szemetet, miért nincs mindig meleg víz… De már nem érzem úgy, hogy menekülök valami elől. Inkább úgy érzem: tanulom elfogadni az újat és elengedni a régit.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jó döntést hoztam? De amikor látom Dórit nevetni vagy Bencét focizni az udvaron… Tudom: talán nem tökéletes minden, de együtt vagyunk.

És ti mit gondoltok? Tényleg lehet új életet kezdeni egy új helyen? Vagy mindig magunkkal visszük a múlt terheit?