Újévi családi asztal: Amikor a hagyományok repedeznek – Egy magyar család története a széthullás szélén
– Hagyjátok már azt a telefont az asztalon! – csattant fel anyám, Éva, miközben a töltött káposztát szedte a tányérokra. – Régen ilyenkor beszélgettünk, nem bámultuk a képernyőt!
A kanál megállt a kezemben. A húgom, Dóri, csak forgatta a szemét, apám, László, pedig csendben töltött magának még egy pohár bort. A nappaliban a tévében már ment a Himnusz főpróbája, de nálunk az asztalnál feszültség vibrált a levegőben.
– Anya, most van 2024. Mindenki így tartja a kapcsolatot – próbáltam halkan magyarázni.
– Kapcsolatot? – vágott vissza Éva. – Milyen kapcsolatot? Egész évben alig beszélünk, csak karácsonykor és most, Újévkor jöttök haza. És akkor is csak a telefonotokkal foglalkoztok!
Dóri letette a mobilját. – Anyu, ne kezdjük már megint! Egész nap főztél, mindenki hálás. De most hadd pihenjünk egy kicsit.
– Pihenni? – Éva hangja remegett. – Nekem ez nem pihenés! Nekem az volt a boldogság, amikor együtt nevettünk, társasoztunk, éjfélkor együtt koccintottunk. Most meg csak ülünk itt, mint idegenek.
Apám ekkor közbeszólt: – Elég legyen már ebből! Nem lehet minden évben ugyanazt hallgatni.
Éva felpattant. – Persze, neked könnyű! Te egész évben dolgozol vagy horgászol, aztán csodálkozol, hogy nem tudod, mi van a gyerekeiddel!
A csend olyan sűrű lett, hogy hallani lehetett volna a hópelyhek koppanását az ablakon. Dóri rám nézett: – Te legalább mondj valamit!
Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Mindig én voltam a békítő. De most magam sem tudtam, mit mondjak. Az utóbbi években tényleg eltávolodtunk egymástól. Dóri Pécsen tanul, én Budapesten dolgozom reggeltől estig. Anyám egész évben várja ezt az estét, apám pedig csak túl akar lenni rajta.
– Nézzétek – kezdtem halkan –, tudom, hogy mindenkinek nehéz. De legalább most próbáljunk meg együtt lenni. Csak ma este.
Anyám leült, arcát tenyerébe temette. – Nem értitek… Nekem ez az egész életem. A család… A hagyományok… Ha ezek eltűnnek, mi marad?
Dóri sóhajtott. – Anya, nem attól leszünk család, hogy minden ugyanúgy történik, mint régen.
– De attól sem leszünk család, ha mindenki csak magával törődik! – csattant fel Éva.
Apám ekkor felállt az asztaltól. – Elmegyek sétálni egyet.
Az ajtó becsapódott mögötte. Anyám könnyeit törölgette. Dóri rám nézett: – Miért mindig minden ilyen nehéz?
Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott a töltött káposzta fölött és azon gondolkodtam: tényleg ennyire megváltozott volna minden? Vagy csak mi nem tudunk alkalmazkodni?
Később Éva elővette a régi fotóalbumot. – Nézzétek… Itt van az első Újévünk ebben a lakásban. Te még kisgyerek voltál – mutatott rám –, Dóri meg épp akkor tanult járni. Apátok hozta be a pezsgőt az erkélyről…
Dóri elmosolyodott. – Emlékszem arra az estére… Akkor még mindent együtt csináltunk.
– Most is együtt vagyunk – mondtam halkan.
– De már nem ugyanaz – suttogta anyám.
Aztán megszólalt a telefonja. A nagynéném hívta: – Boldog Újévet kívánok! Nálatok is ilyen csend van? Nálunk is mindenki csak veszekedik…
Anyám elnevette magát könnyes szemmel: – Úgy látszik, ez már ilyen generációs dolog.
Dóri ekkor felállt és odament anyánkhoz. Megölelte. – Sajnálom, hogy ennyire fáj neked ez az egész.
Éva halkan sírt. – Csak azt szeretném, ha boldogok lennétek… És ha néha rám is gondolnátok.
– Gondolunk rád! – mondtam én is és odamentem hozzájuk.
Később apám visszajött. Csendben leült mellénk. Egy darabig csak néztük egymást.
Aztán Dóri megszólalt: – Mi lenne, ha most tényleg együtt játszanánk valamit? Mint régen?
Anyám felcsillant: – Van még egy régi Gazdálkodj okosan! társasjátékunk…
Elővettük. Először nevetve veszekedtünk azon, ki kezdje. Aztán lassan oldódott a feszültség. Apám is beszállt: – Na jó, de én nem leszek bankár!
Nevettünk. Egy pillanatra tényleg olyan volt minden, mint régen.
Éjfélkor kimentünk az erkélyre pezsgővel és tűzijátékot néztünk. Anyám átölelt minket: – Köszönöm… Ez most tényleg ünnep volt.
De ahogy visszamentünk a lakásba és mindenki elvonult a saját szobájába telefonozni vagy tévézni, újra rám tört az üresség érzése.
Vajon lehet-e még igazi család az, ahol mindenki mást akar? Vagy csak hazudjuk magunknak az összetartozást egy-egy ünnepi vacsorán? Ti mit gondoltok erről?