„Ugye nem bánod, ha felpróbálom az esküvői ruhádat?” – Egy barátság vége Budapesten

– Ugye nem bánod, ha felpróbálom az esküvői ruhádat? – kérdezte Dóra, miközben már a vállára is vette a fehér csipkecsodát. – Úgysem lesz már rá szükséged – tette hozzá nevetve, de a hangjában volt valami fémes, amitől kirázott a hideg.

Ott álltam a szűk budapesti panelben, anyám konyhájában, ahol a szekrény tetején egy dobozban őriztem a ruhát. Az esküvőm után két hónappal voltunk, de már csak papíron voltam feleség. A férjem, Gergő, egyik reggel szó nélkül elment – csak egy SMS-t hagyott: „Ne haragudj, nem tudom folytatni.”

Dóra mindig mellettem állt. Legalábbis azt hittem. Gyerekkorunk óta együtt nőttünk fel Zuglóban, együtt jártunk az Arany János Gimibe, együtt sírtunk az első szerelmek után. Ő volt az, aki az esküvőmön végig fogta a kezemet, amikor apám részegen belekötött Gergőbe a vacsoránál. Ő volt az, aki hajnalban hazakísért, amikor anyám sírva könyörgött, hogy ne menjek hozzá egy ilyen „semmirekellőhöz”.

Most ott állt előttem a ruhámban, és úgy forgott a tükör előtt, mintha mindig is az övé lett volna. – Jól áll rajtam? – kérdezte, de nem várt választ. A szívem összeszorult.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… tapintatlan? – próbáltam viccelni.

– Ugyan már! – legyintett. – Ha én nem próbálom fel, ki fogja? Te már úgysem fogod.

Azt hittem, csak a szokásos Dóra-féle szókimondás. De ahogy néztem az arcát, valami megváltozott benne. A szemében ott volt az irigység – vagy talán valami mélyebb, sötétebb érzés.

Aznap este anyám is szóvá tette:

– Kislányom, vigyázz ezzel a lánnyal. Nem mindenki örül a boldogságodnak.

– Milyen boldogságomnak? – csattantam fel. – Gergő elhagyott, nincs munkám, visszaköltöztem hozzátok harmincévesen…

Anyám csak sóhajtott. – Akkor legalább ne hagyd, hogy még jobban megalázzanak.

Nem értettem. Vagy nem akartam érteni.

A következő hetekben Dóra egyre gyakrabban jött át. Hozott bort, sütit, pletykáltunk. De mindig szóba hozta Gergőt. „Nem is volt hozzád való”, „Túl jó vagy te neki”, „Biztosan mással van már” – mondta. Egyik este aztán kibökte:

– Képzeld, összefutottam vele a Westendben. Nem volt egyedül.

A gyomrom görcsbe rándult.

– Kivel?

– Nem tudom… egy barna lány…

Hazudott. Ezt éreztem. De miért?

Egy hét múlva Gergő felhívott. Először nem akartam felvenni. Végül mégis megtettem.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem tudtam máshogy megoldani. Túl sok volt minden…

– Dóra szerint már van valakid.

Csend lett a vonalban.

– Dórával? – kérdezte végül döbbenten.

– Nem… csak mondta, hogy látott valakivel.

– Én… csak dolgozom. Próbálok talpra állni.

Letettük. De valami motoszkált bennem.

Aznap este Dóra újra átjött. Most már nem bírtam magamban tartani:

– Miért mondtad, hogy láttad Gergőt mással?

Megrántotta a vállát.

– Csak gondoltam, jobb ha tudod, hogy tovább lépett.

– És te? Te mikor lépsz tovább? – kérdeztem halkan.

A szeme villant.

– Miért? Zavar, ha én is boldog akarok lenni?

– Boldog? Az én életem romjain?

Felnevetett.

– Ne legyél már ilyen melodramatikus! Nem te vagy az első nő Magyarországon, akit elhagytak!

Akkor értettem meg: Dóra sosem volt igazán barát. Mindig csak azt nézte, neki mi jut. Hogy neki mikor lesz végre több vagy jobb.

A következő napokban kerültem őt. Anyám örült neki:

– Végre! Talán most rendbe jössz magaddal is.

De én csak ürességet éreztem. Mintha nemcsak Gergőt veszítettem volna el, hanem az egész múltamat is.

Egy este aztán Dóra üzenetet írt: „Bocsáss meg! Csak irigy voltam. Mindig mindened megvolt: család, szeretet… Nekem sosem volt ilyen.”

Válaszoltam: „Nekem sincs már semmim.”

Eltelt pár hét. Újra munkát kerestem – végül egy kis könyvesboltban kaptam állást a Bartók Béla úton. Lassan kezdtem visszatalálni önmagamhoz. Anyám is megenyhült: főzött rám, esténként együtt néztük a Barátok közt ismétléseit.

Egy nap Dóra beállított a boltba. Virágot hozott.

– Sajnálom – mondta újra. – Tudom, hogy elrontottam mindent.

Néztem rá: ugyanaz a lány volt-e még? Vagy én változtam meg?

– Nem tudom megbocsátani – mondtam végül –, de talán egyszer majd elfelejtem.

Elment. Soha többé nem láttam.

Most itt ülök a panel ablakában, nézem az esti fényeket Budán és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet-e újrakezdeni harminc felett Budapesten úgy, hogy közben mindenki hátat fordít? Vagy csak magunkra számíthatunk igazán ebben az országban?