Tizenkét év után visszatért a férjem, aki elhagyott – a fájdalom úgy hasított belém, mintha tegnap történt volna

– Miért most jössz vissza? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtófélfába kapaszkodtam. Az őszi szél besodorta a lakásba a nedves avar illatát, de én csak a szívem zakatolását hallottam. Ott állt előttem Gábor, a férjem, akit tizenkét éve nem láttam. Ősz hajszálak keveredtek a halántékán, kabátja gyűrött volt, tekintete fáradt.

– Magdi… – suttogta. – Kérlek… csak hadd beszéljek veled.

Nem tudtam mozdulni. A testem emlékezett mindenre: a hajnalokra, amikor együtt nevettünk a konyhában, a gyerekek első lépéseire, és arra az éjszakára is, amikor Gábor becsapta maga mögött az ajtót. Akkor azt hittem, belehalok. Most mégis itt állt újra.

Beengedtem. Nem tudom miért. Talán mert még mindig szerettem. Talán mert sosem tudtam igazán elengedni.

Leültünk a konyhában. A régi kockás abrosz alatt még mindig ott voltak a kávéfoltok, amiket sosem sikerült kiszedni. Gábor keze remegett, amikor megfogta a bögrét.

– Tudom, hogy nincs jogom semmit kérni tőled – kezdte halkan. – De nincs már senkim. Elrontottam mindent…

A szavak úgy hullottak közénk, mint az őszi esőcseppek az ablakra. Hallgattam őt, de közben minden emlék visszakúszott: az első szerelmünk a gimiben, amikor még azt hittem, örökké tart majd; az esküvőnk a kisvárosi templomban; az anyósom szúrós tekintete; és aztán a hűtlenség.

Azt hittem, csak egy nő volt. De aztán jöttek a telefonok, a lebukások, a hazugságok. Először csak Zsuzsa nevét láttam meg az üzenetek között. Aztán jött Dóra, majd Petra. Mindig ugyanaz: „Csak beszélgetünk”, „Semmi komoly” – mondta Gábor. De én éreztem, hogy elveszítem őt.

A gyerekek miatt maradtam. Ádám és Lilla akkor még kicsik voltak. Nem akartam szétszakítani a családot. Anyám is ezt mondta: „Egy anya mindent kibír a gyerekeiért.” De én nem voltam már anya – csak egy árnyék önmagamból.

A végén már nem is veszekedtünk. Csak csend volt köztünk. Gábor későn járt haza, én pedig egyre többet sírtam titokban. Egy este azt mondta:

– Magdi, nem bírom tovább. Szeretnék új életet kezdeni.

Nem könyörögtem. Csak néztem utána az ablakból, ahogy elmegy. A gyerekek akkor már aludtak.

Az első hónapok pokoliak voltak. Az anyósom minden héten felhívott:

– Magdi, biztos te is hibás vagy! Egy férfi nem megy el csak úgy!

A saját anyám is csak annyit mondott:

– Túl jó voltál hozzá. Ez lett a veszted.

A barátnőim próbáltak segíteni: „Gyere el velünk moziba!” – mondta Éva. „Ne hagyd el magad!” – biztatott Kati. De én csak ültem otthon esténként, néztem a gyerekeket és próbáltam túlélni.

Aztán teltek az évek. Ádám leérettségizett, Lilla férjhez ment. Én dolgoztam tovább a könyvtárban – csendes munka, csendes élet. Néha elmentem sétálni a Duna-partra, vagy meglátogattam a régi barátnőket egy kávéra. Megtanultam egyedül élni.

De soha nem tudtam igazán feldolgozni azt az elhagyást. Minden karácsony este hiányzott valaki az asztal mellől. Minden születésnapon ott volt egy üres szék.

Most pedig itt ült velem szemben Gábor.

– Magdi… – kezdte újra –, tudom, hogy megbocsáthatatlan vagyok. De mindenhol csak falakba ütközöm. A nők… egyik sem jelentett semmit igazán. A munkahelyeimen sem maradtam meg sokáig. Most beteg lettem…

A hangja elcsuklott.

– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem halkan.

– Csak… hogy beszélgess velem néha. Hogy ne legyek teljesen egyedül.

Felnéztem rá. Láttam rajta az idő múlását – és azt is, hogy tényleg megtört.

Aznap este nem mondtam semmit. Csak ültem vele szemben és hallgattam az esőt.

Másnap reggel Ádám hívott:

– Anya! Igaz, hogy apa visszament hozzád?

– Nem tudom még… – válaszoltam őszintén.

Lilla is felhívott:

– Ne hagyd magad kihasználni! Emlékszel mennyit sírtál miatta? Most megint itt akar élősködni rajtad?

A gyerekeim haragudtak rá – és féltettek engem is.

A következő hetekben Gábor többször is felbukkant: hozott virágot, segített bevásárolni, néha főzött nekem levest. Próbált jóvátenni valamit abból, amit elrontott.

De minden alkalommal ott volt bennem a félelem: mi van, ha újra megbánt? Mi van, ha csak azért jött vissza, mert már nincs hova mennie?

Egy este összevesztünk:

– Te csak azért jöttél vissza, mert senki másnak nem kellesz! – vágtam hozzá dühösen.

Gábor lehajtotta a fejét:

– Lehet… De most már tudom, mit veszítettem el.

A könnyeim kibuggyantak:

– Én meg azt nem tudom, hogyan bízzak benned újra!

Napokig nem beszéltünk utána. Aztán egyszer csak ott állt az ajtóban Lilla is:

– Anya… ha boldog vagy vele, én elfogadom. De ha csak szenvedsz tőle újra… akkor inkább maradj egyedül!

Ádám is hasonlókat mondott:

– Apa mindig önző volt. Ne hagyd magad kihasználni!

A család kettészakadt: anyám azt mondta, bocsássak meg neki; Lilla és Ádám viszont féltettek tőle.

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam: vajon képes vagyok-e újra szeretni? Vagy csak megszoktam már a magányt?

Egyik este Gábor leült mellém:

– Magdi… ha nem tudsz megbocsátani nekem soha… azt is elfogadom. Csak hadd legyek néha melletted.

Néztem őt – azt az embert, aki egyszerre volt ismerős és idegen.

Vajon lehet-e újrakezdeni valamit ennyi év után? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt.

Talán sosem lesz már olyan könnyű hinni valakinek. Talán sosem lesz már olyan egyszerű szeretni.

De vajon jobb-e egyedül maradni örökre – vagy adhatunk még egy esélyt annak, aki egyszer összetörte a szívünket?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy vannak dolgok, amiket soha nem lehet elfelejteni?