Tíz évig vártam, hogy elhagyja a feleségét – csak később jöttem rá, mennyire elpazaroltam az életem
– Kati, hidd el, most már tényleg elválok! – Gábor hangja remegett a telefonban, miközben én a Margitszigeten ültem egy padon, kezemben egy félig kiürült kávéspohárral. A szívem egyszerre dobbant meg a reménytől és a félelemtől. Tíz éve hallgattam ugyanezt. Tíz éve vártam rá. És most, harminchárom évesen, már nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
Az első találkozásunk a bankban volt, ahol akkoriban dolgoztam. Gábor volt az új informatikus, én pedig a friss diplomás ügyintéző. Mindenki tudta, hogy nős, de valahogy mindig úgy nézett rám, mintha csak én léteznék. Egy céges karácsonyi bulin aztán odalépett hozzám.
– Kati, táncolsz velem? – kérdezte halkan.
A kollégák összesúgtak mögöttünk, de én nem törődtem velük. Akkor még azt hittem, különleges vagyok számára. Másnap reggel egy szál vörös rózsát találtam az asztalomon. „Csak neked” – állt a kis cetlin. Aztán jöttek az üzenetek, titkos ebédek, hosszú séták a Duna-parton. Egyik este azt mondta:
– Otthon már csak a gyerekek miatt maradok. A feleségemmel évek óta nincs köztünk semmi.
Elhittem neki. Minden szavát. Anyám viszont már akkor is gyanakodott.
– Katicám, ne keverd magad ilyenbe! Egy nős férfi sosem lesz igazán a tiéd! – mondta újra és újra.
De én makacs voltam. A barátnőim is próbáltak lebeszélni.
– Meddig akarsz még várni rá? – kérdezte egyszer Éva egy pohár bor mellett.
– Amíg kell – vágtam rá dacosan.
Az évek teltek. Gábor mindig talált újabb kifogást: „Most érettségizik a lányom, nem akarom összetörni”, „A feleségem depressziós lett”, „Most halt meg az anyósa”… Mindig volt valami. Én pedig közben lemondtam mindenről: utazásokról, randikról, még arról is, hogy gyereket vállaljak mással.
A családom egyre kevésbé értette ezt az egészet. Karácsonykor anyám sírva fakadt:
– Kati, te nem ezt érdemled! Nézd meg magad! Egyedül ülsz az ünnepi asztalnál, miközben ő otthon van a családjával!
A húgom is nekem esett:
– Miért nem keresel valakit, aki tényleg szeret?
De én csak Gábort akartam. Minden vasárnap este ugyanaz: ő visszamegy „a családhoz”, én pedig egyedül maradok a lakásomban. Néha felhívott késő este.
– Hiányzol – suttogta.
– Akkor miért nem vagy itt? – kérdeztem vissza.
– Tudod jól… De már nem sokáig.
Aztán egyszer megtörtént az, amitől mindig is féltem. Egyik péntek este váratlanul beállított hozzám Zsuzsa, Gábor felesége. Az ajtóban állt, karikás szemekkel, kezében egy borítékkal.
– Tudom mindenről – mondta halkan. – De ő sosem fog elhagyni minket. Ezt te is tudod.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott bénultan.
Másnap Gábor sírva hívott:
– Kati, ne haragudj! Zsuzsa mindent tud… Most tényleg idő kell… Nem akarom elveszíteni a gyerekeimet!
Akkor először éreztem azt, hogy valami végleg eltört bennem. Hónapokig nem találkoztunk. Próbáltam új életet kezdeni: beiratkoztam egy festőtanfolyamra, elkezdtem futni reggelente a Városligetben. De mindenhol ott volt az emléke: a kedvenc padunk a Margitszigeten, a kis kávézó Újlipótvárosban…
Egy nap anyám komolyan leültetett magával szemben.
– Kati, nézz rám! Harminchárom éves vagy! Meddig akarod még így élni az életed? Nézd meg a barátnőidet: családjuk van, gyerekük van… Te meg csak vársz valakire, aki sosem lesz igazán a tiéd!
Sírtam. Ordítottam rá. Aztán bezárkóztam napokra.
Gábor persze újra jelentkezett pár hónap múlva.
– Sajnálom… Hiányzol… Most már tényleg eldöntöttem: elválok!
De már nem hittem neki. Valami végleg kihűlt bennem. Egyik este Éva áthívott magához.
– Kati, gyere el velem egy társasjáték estére! Lesz ott egy srác ismerősöm is…
Nem akartam menni, de végül rábeszélt. Ott ismertem meg Tamást: csendes volt, kedves és figyelmes. Nem volt benne semmi különös – legalábbis elsőre így gondoltam –, de ahogy beszélgettünk hajnalig a konyhaasztal mellett, valami megmozdult bennem.
Tamás türelmes volt velem. Tudta, hogy sérült vagyok. Nem siettetett semmit. Hónapokig csak barátkoztunk: közös futások, moziestek, hosszú séták a Gellért-hegyen. Egyszer azt mondta:
– Kati, én nem ígérek semmit. Csak azt tudom mondani: itt vagyok neked most.
Ez volt az első őszinte mondat hosszú évek után.
Gábor persze újra próbálkozott: üzenetekkel bombázott, néha felhívott részegen éjjelente.
– Miért nem válaszolsz? Miért nem szeretsz már?
De én már máshol jártam lélekben. Tamással lassan összeköltöztünk egy kis zuglói lakásba. Nem volt könnyű: anyagi gondokkal küzdöttünk, Tamásnak is voltak múltbeli sérelmei. De együtt tanultunk meg újra bízni.
Egy év múlva teherbe estem. Anyám sírt örömében:
– Végre! Katicám, annyira boldog vagyok!
A húgom is átölelt:
– Látod? Lehet újrakezdeni!
Ma már van egy ötéves kisfiunk, Marci. Néha még eszembe jut Gábor – főleg amikor látom a régi közös helyeinket Budapesten –, de már nem fáj annyira. Tudom, hogy elpazaroltam tíz évet az életemből egy olyan férfira, aki sosem akart igazán engem választani.
Néha megkérdezem magamtól: miért voltam ennyire vak? Miért hittem el minden hazugságot? Talán mert féltem attól, hogy egyedül maradok? Vagy mert azt hittem, csak így lehet igazán szeretni?
Most már tudom: az önbecsülés mindennél fontosabb. És ha valaki tényleg szeret – nem ígérgetni fog, hanem cselekszik érted.
Ti mit gondoltok? Megéri éveket áldozni valakire puszta reményből? Vagy inkább merjünk lépni időben saját boldogságunk felé?