„Tényleg itt hagyta nekem a lányát? – Egy anya története a magyar valóságból”

„Tényleg itt hagyta nekem a lányát?” – Ez a gondolat úgy csapott le rám, mint egy viharos augusztusi zápor. A konyhaasztalon ott feküdt Anna kézírásával egy gyűrött papírdarab. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam a sorokat: „Elegem van abból, hogy mindent irányítani akarsz. Felnőtt vagyok. Mostantól a saját életemet akarom élni. Ne keress. Jól vagyok.”

– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a lakótelepi panelház csendje rám nehezedett. – Anna, kérlek, csak egy napra menj el… visszajössz, ugye? – De csak a hűtő zúgása felelt.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, a gondolataim körbe-körbe jártak: hol rontottam el? Túl szigorú voltam? Túl sokat vártam el tőle? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat engedtem meg neki, amikor még kicsi volt? A múlt képei villantak fel: ahogy Anna hisztizik az óvodában, ahogy kamaszként becsapja maga mögött az ajtót, ahogy sírva könyörög, hogy ne szóljak bele az életébe.

A férjem, Gábor már rég nincs velünk. Egyik nap bejelentette, hogy szerelmes lett egy másik nőbe – egy kolléganőjébe a Volánnál –, és elköltözött. Anna akkor volt tíz éves. Azóta ketten voltunk. Én, Judit, és a lányom. Az anyám segített, amíg élt, de ő is korán ment el. Anna mindig azt mondta: „Anya, te túl sokat aggódsz.”

Azt akartam, hogy jobb élete legyen, mint nekem. Hogy ne kelljen végigdolgoznia az életét egy irodában, mint nekem a Közgépnél. Hogy tanuljon, legyen diplomája, ne függjön senkitől. De Anna más volt. Nem érdekelte az egyetem. Szeretett rajzolni, álmodozni, barátokkal lógni a Duna-parton.

Az utolsó nagy veszekedésünk is erről szólt:

– Anna, nem mehetsz el éjszakára bulizni! Holnap dolgozatod van! – kiabáltam.
– Nem érdekel! Elegem van abból, hogy mindig te döntesz mindenben! – vágta vissza.
– Én csak jót akarok neked!
– Nem! Te azt akarod, hogy olyan legyek, mint te! De én nem vagyok te!

Az ajtó csattant. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom hosszú időre, hogy látom.

A következő hetekben minden este sírtam. A munkahelyemen is alig tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Marika próbált vigasztalni:

– Juditkám, hidd el, vissza fog jönni! Melyik gyerek nem lázad meg egyszer?
– De mi van, ha valami baja esik? Ha rossz társaságba keveredik?
– Bízz benne! – mondta Marika, de láttam rajta is az aggodalmat.

A rendőrséghez nem mertem fordulni – hiszen nagykorú volt már. Néha kaptam egy-egy üzenetet ismeretlen számról: „Jól vagyok.” Ennyi. Semmi több.

Eltelt egy év. A lakás üres volt nélküle. Minden reggel úgy keltem fel, hogy hátha ma… hátha ma visszajön.

Aztán egy este – március vége volt –, amikor épp egy halom számlát próbáltam rendezni a konyhaasztalon, megszólalt a csengő. Megijedtem. Ki lehet ilyen későn?

Az ajtóban Anna állt. Soványabb volt, mint valaha. A haja kócosan lógott az arcába. A karján egy babahordozóban pici csecsemő aludt.

– Szia anya – mondta halkan.
– Anna… – csak ennyit tudtam kinyögni.
– Szeretném… szeretném nálad hagyni pár napra… őt… – suttogta remegő hangon.
– De hát… ki ez a kisbaba? Az unokám?
– Igen… Lili – mondta könnyes szemmel.

Letette a hordozót az előszobában.

– Anna… kérlek… ne menj el…
– Muszáj mennem… majd visszajövök… csak most nem bírom tovább…

Mire feleszméltem volna, már kint volt az ajtón. Ott álltam az előszobában egy síró csecsemővel és egy üres táskával.

Az első éjszaka pokoli volt. Lili sírt – én is sírtam vele. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Régen volt már kisbaba a kezemben. Hajnalban végül ringatva elaludtunk mindketten a kanapén.

Másnap reggel felhívtam Marikát:
– Marika! Anna visszajött… de itt hagyta a babát!
– Jaj szegénykém… és most mit csinálsz?
– Nem tudom… csak remélem, visszajön érte…

A következő napokban minden percben azt vártam: mikor csönget újra Anna? De nem jött. Hetek teltek el így. Lilit elláttam – pelenka, tápszer, altatás –, közben dolgoztam otthonról is, amennyit tudtam.

A családtagok közül senki sem segített igazán. Az öcsém, Zoli egyszer átjött:
– Judit, ez nem lehet így! Hívjuk fel Annát!
– Próbáltam már! Nem veszi fel!
– Akkor keresd meg az apját!
– Gábor? Ő már rég más életet él…

A szomszédok is suttogtak:
– Hallottad? Judit lánya lelépett otthonról és itt hagyta a gyerekét…

Éjszakánként Lili mellett ülve azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudtam jobb anya lenni? Miért menekült el tőlem a lányom?

Egy este Lili lázas lett. Pánikban rohantam le vele az ügyeletre a Szent Imre kórházba. Ott ültem a folyosón egyedül, miközben más anyák mellettük ültek az apákkal vagy nagyszülőkkel. Egy nő megszólított:
– Maga is egyedül van?
– Igen…
– Nehéz lehet…
– Nagyon…

Lili szerencsére hamar jobban lett. De én akkor döntöttem el: bármi lesz is Annával, ezt a gyereket nem hagyom magára.

Eltelt három hónap. Egy délután Anna hívott:
– Anya… beszélhetünk?
– Persze! Gyere haza!

Anna visszajött. Fáradt volt és megtört.

– Sajnálom anya… egyszerűen túl sok volt minden… nem bírtam felelősséget vállalni Liliért…
– Mi történt veled?
– A baba apja lelépett… albérletből kiraktak minket… pénzem sem volt…

Sírva borult rám.

– Anya… félek attól, hogy olyan leszek mint te… hogy mindent fel kell adnom egy gyerekért…
– Nem kell mindent feladnod! Segítek! Csak maradj velünk!

Anna maradt. Lassan megtanult újra bízni bennem – én pedig megtanultam elengedni az irányítást.

Most együtt élünk hárman: én, Anna és Lili. Néha még mindig összeveszünk apróságokon – de már tudjuk: egymás nélkül nem megy.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hány anya érzi magát hibásnak azért, mert túl sokat várt el vagy épp túl keveset adott? Hány lány menekül el otthonról csak azért, mert fél attól, hogy ugyanazokat a hibákat követi el?

Néha ülök este Lili ágya mellett és nézem őt aludni. Arra gondolok: „Lehet-e jól szeretni? Lehet-e úgy nevelni valakit, hogy ne féljen tőlünk és mégis bízzon bennünk?”

Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ anya és lánya között? Meg lehet tanulni megbocsátani egymásnak – vagy örökre cipeljük magunkkal a múlt terheit?