„Te vagy a rossz, anya!” – Egy válás története a magyar valóságból

– Te vagy a rossz, anya! Elegem van ebből! – csattant fel Dóri, miközben a szobájában vadul pakolta a ruháit egy sporttáskába. Az ajtófélfának támaszkodva néztem, ahogy remegő kézzel próbálja belezsúfolni a kedvenc farmerját és a piros pulcsiját. A szívem a torkomban dobogott, de nem tudtam megszólalni. Csak álltam ott, mint egy statiszta a saját életemben.

– Dóri, kérlek… – próbáltam halkan, de már nem hallotta meg. Vagy nem akarta meghallani.

– Elmegyek apához! Ott legalább nem kell állandóan veszekedni! – kiáltotta vissza, miközben becipzározta a táskát.

Aztán csak egy csattanás: az ajtó becsapódott mögötte. A csend olyan sűrű lett, hogy szinte hallottam benne a múltunkat – azt az időt, amikor még együtt nevettünk, amikor Dóri esténként hozzám bújt és azt suttogta: „Anya, te vagy a legjobb.”

Most meg én lettem a rossz.

A válásunk óta minden nap harc volt. Nemcsak az apjával, Gáborral, hanem magammal is. Vajon jól csinálom? Vajon tényleg én vagyok a hibás? A bíróságon is csak papírok voltunk egymásnak: „felperes”, „alperes”, „gyermekelhelyezés”. De otthon hús-vér emberek voltunk, akiknek minden döntése fájt valakinek.

Dóri tizennégy éves lett idén. Pont abban a korban van, amikor minden fekete-fehér. Gábor mindig is ügyesebb volt abban, hogy elnyerje mások szimpátiáját. Amikor hétvégente elvitte Dórit, mindig valami különleges programot szervezett: mozi, kalandpark, pizza vacsora. Én meg csak próbáltam túlélni a hétköznapokat: reggeli készítés, iskolába rohanás, matek házi felett sírás.

– Miért nem tudsz olyan laza lenni, mint apa? – kérdezte egyszer Dóri egy veszekedés után.

– Mert én vagyok az, aki minden nap itt van veled. – válaszoltam fáradtan.

De ezt ő már nem értette. Vagy nem akarta érteni.

A családunk szétesése nem egyik napról a másikra történt. Gáborral már évek óta csak egymás mellett éltünk. Ő folyton dolgozott – legalábbis ezt mondta –, én pedig próbáltam összetartani mindent: háztartást, gyereket, magamat. Egy idő után már csak a csend maradt köztünk. Aztán jött egy üzenet Gábor telefonján: „Köszönöm a tegnap estét.” Egy női névvel aláírva.

Nem volt nagy jelenet. Nem voltak tányérok a falon. Csak két ember ült egymással szemben a konyhaasztalnál, és tudta: ennyi volt.

A válás után Dóri velem maradt. Gábor új életet kezdett egy másik nővel – Zsuzsával –, aki mindig mosolygott és sosem felejtette el megdicsérni Dórit az Instagram-fotói alatt. Én meg csak próbáltam nem összeomlani.

Az első hónapokban Dóri még hozzám bújt esténként. De aztán egyre több időt akart apjánál tölteni. Egyre többször jött haza új ruhákkal, új telefonkiegészítőkkel – mindent Gábor vett neki.

– Anya, Zsuzsa olyan jó fej! Nem kiabál velem soha! – mondta egyszer lelkesen.

– Biztos könnyű úgy jó fejnek lenni, ha csak hétvégén kell anyának lenni – csúszott ki a számon keserűen.

Dóri rám nézett: – Te mindig csak panaszkodsz!

Aztán jöttek az első komolyabb viták. Először csak apróságokon: miért nincs kitakarítva a szobája, miért nem tanul rendesen. Aztán egyre nagyobb dolgokon: miért nem engedem el buliba hétköznap este is? Miért nem veheti fel azt a rövid szoknyát?

Egyik este későn ért haza. Már sötét volt odakint. Fel-alá járkáltam az ablak előtt.

– Hol voltál? Miért nem szóltál? – kérdeztem idegesen.

– Nem vagyok már kisgyerek! – vágta rá dühösen.

– De még csak tizennégy vagy! Felelősséggel tartozom érted!

– Elegem van ebből! Apánál sosem kell magyarázkodnom!

Aztán eljött az este, amikor összepakolt és elment.

Azóta minden nap azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl szigorú voltam? Túl sokat vártam tőle? Vagy csak túl fáradt voltam ahhoz, hogy mindig mosolyogjak?

A családomban sem találtam vigaszt. Anyám szerint túl engedékeny vagyok: „Bezzeg az én időmben ilyet nem lehetett volna!” A nővérem szerint viszont túl kemény vagyok: „Engedd már kicsit élni azt a gyereket!”

A barátnőim közül is mindenki mást mondott. Az egyik szerint hagynom kellett volna többet apjával lenni – „úgyis visszajön majd” –, a másik szerint harcolnom kellett volna érte jobban.

De ki tudja megmondani, mi a jó döntés?

Hetekig nem hallottam Dóriról. Gábor csak annyit írt sms-ben: „Jól van.” Ennyi. Mintha egy csomagot adtam volna át postán.

A munkahelyemen is mindenki látta rajtam, hogy valami nincs rendben. A főnököm egyszer félrehívott:
– Minden rendben otthon?
– Persze – hazudtam automatikusan.
De közben legszívesebben sírva fakadtam volna ott helyben.

Egy este aztán csörgött a telefonom. Dóri volt az.
– Anya… hoznál át pár cuccot? Otthon hagytam a matekfüzetem.
A hangja fáradt volt és idegen.
– Persze, kicsim… – mondtam halkan.
Amikor átvittem neki a füzetet Gáborékhoz, Zsuzsa nyitott ajtót mosolyogva:
– Szia! Gyere be nyugodtan!
A lakásban minden makulátlan volt és csendes. Dóri az ágyán ült, telefonját nyomkodta.
– Köszi – mondta anélkül, hogy rám nézett volna.
– Hogy vagy? – kérdeztem halkan.
– Jól… – vonta meg a vállát.
– Hiányzol – suttogtam.
Erre végre rám nézett. Egy pillanatra mintha megremegett volna az arca.
– Anya… ne csináld ezt… – mondta halkan.
Nem tudtam eldönteni: haragszik rám vagy csak fél attól, hogy elgyengül?

Azóta ritkán beszélünk. Néha ír egy üzenetet: „Kellene egy pulcsi.” Vagy: „Hol van az egészségügyi kiskönyvem?”
De sosem azt írja: „Szeretlek.”

Néha azon kapom magam, hogy órákig ülök a kanapén és bámulom azt az ajtót, amin utoljára kilépett tőlem. Vajon visszajön még valaha? Vajon egyszer majd megérti, hogy mindent érte tettem?

A magyar valóságban annyi család él így: két otthon között ingázó gyerekekkel, akiknek választaniuk kell anya és apa között. És mindig van egy pillanat, amikor valaki kimondja: „Te vagy a rossz.”

De vajon tényleg létezik jó és rossz ebben az egészben? Vagy mindannyian csak próbáljuk túlélni ezt az egészet úgy, ahogy tudjuk?

Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben. Bárcsak újra kislány lenne Dóri és én újra megölelhetném úgy igazán.
De most már csak remélhetem: egyszer majd visszanéz rám és azt mondja: „Anya… tudom már, hogy szerettél.”

Ti mit gondoltok? Lehet jól csinálni ezt egyáltalán? Vagy mindenki hibázik és csak reméljük, hogy egyszer megbocsátanak nekünk?