Támogatás vagy hátsó szándék? Az anyósom igazi arca – egy magyar család története
– Miért nem szóltál előre, hogy jössz? – kérdeztem rekedten, miközben az ajtóban álltam, karomban a síró kisfiammal. Anyósom, Ilona, csak egy pillanatra nézett rám, majd átnyomakodott mellettem a lakásba, mintha minden a világon a legtermészetesebb lenne.
– Gondoltam, megleplek titeket. Hoztam friss pogácsát, meg egy kis házi lekvárt – mondta, és már pakolta is le a konyhapultra a csomagokat. A pogácsa illata betöltötte a panelt, de én csak feszülten figyeltem minden mozdulatát.
Mióta megszületett Bence, az első unokája, Ilona mintha teljesen más ember lett volna. Azelőtt alig jött át, mindig csak telefonon érdeklődött, hogy vagyunk. Most viszont hetente kétszer is beállított, néha előzetes bejelentkezés nélkül. Eleinte örültem neki – hiszen minden segítség jól jött –, de valami furcsa érzés motoszkált bennem. Mintha nem csak Bence miatt jönne.
Egyik este, amikor már harmadszor ajánlotta fel, hogy vigyáz Bencére, míg én elmegyek fodrászhoz vagy csak sétálok egyet a Margitszigeten, gyanakodni kezdtem. A férjem, Gábor csak legyintett:
– Anyám végre rájött, hogy nagymama lett. Örülj neki! – mondta nevetve.
De én nem tudtam örülni. Ilona túl kedves volt. Túl sokat kérdezett. Túl sokat akart tudni arról is, hogy mikor vagyunk otthon, mikor megyünk el, mikor alszik Bence.
Egyik szombaton, amikor Ilona ismét nálunk volt és épp Bencével játszott a szőnyegen, megszólalt a telefonja. A kijelzőn egy név villant fel: „Ingatlanos Zsuzsa”. Ilona gyorsan felkapta a készüléket és kisietett az erkélyre. Az ajtó résnyire nyitva maradt.
– Igen, holnap jó lesz… Igen, akkor mutathatják a lakást… Persze, náluk leszek addig… Nem, nem fognak gyanút… – suttogta.
A szívem hevesen vert. Hirtelen minden értelmet nyert: Ilona nem azért járt hozzánk ilyen gyakran, mert Bencét akarta látni vagy nekem segíteni. Azért jött, mert így tudott ürügyet találni arra, hogy elmenjen otthonról és közben az ingatlanos mutogathassa az ő lakását az érdeklődőknek.
Aznap este Gábornak is elmondtam mindent.
– Szerinted anyád tényleg csak segíteni akar? Vagy inkább kihasznál minket? – kérdeztem könnyekkel a szememben.
Gábor először nem akarta elhinni.
– Ugyan már! Biztos félreértetted…
De másnap Ilona újra beállított, és amikor megkérdeztem tőle:
– Anyu, tényleg el akarod adni a lakásodat?
Először csak pislogott.
– Hát… gondolkodom rajta… Tudod, nagy nekem egyedül…
– És ezért jársz hozzánk ilyen sokat? Hogy addig is legyen hova menned?
Ilona arca megkeményedett.
– Ne beszélj így velem! Mindig csak segíteni akartam!
De én már nem tudtam hinni neki. Minden mozdulatában hátsó szándékot láttam. Minden mosolyában számítást.
A következő hetekben egyre kevesebbet engedtem be az életembe. Ha hívott, gyakran mondtam le a találkozót. Gábor próbált közvetíteni köztünk:
– Ne légy ilyen kemény vele! Lehet, hogy tényleg magányos…
De én már nem tudtam visszafordulni. A bizalom egyszer eltört bennem.
Egyik este Bence lázas lett. Egyedül voltam vele otthon, Gábor éjszakás műszakban dolgozott a Szent Imrében. Ilona hívott:
– Átmenjek? Segítsek?
A számra harapva mondtam nemet.
– Köszönöm, most inkább egyedül szeretnék lenni vele.
A vonal végén csend lett.
Másnap reggel Gábor fáradtan ült le mellém a konyhában.
– Anyám sírt telefonban. Azt mondja, eltaszítod magadtól…
– Nem akarok többé eszköz lenni valaki más terveiben – feleltem halkan.
Gábor csak nézett rám hosszasan.
Azóta eltelt három hónap. Ilona ritkán keres. Néha küld egy üzenetet: „Remélem, jól vagytok.” Bence már járni tanul. Néha eszembe jut: talán túl kemény voltam vele. Talán tényleg csak segítséget akart nyújtani – de sosem fogom megtudni biztosan.
Mert amikor egyszer valaki kihasználja a bizalmadat, onnantól minden gesztus mögött árnyékot látsz.
Vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már kihasznált? Ti mit tennétek a helyemben?