Szerencse a januári akcióban – Egy magyar férfi útja a magánytól a boldogságig

– Már megint mész? – Anyám hangja élesen hasított át a panelkonyha fülledt levegőjén. A rántott hús illata keveredett a frissen főtt krumpliéval, de nekem minden falat olyan volt, mintha kavicsot rágnék. – Harminc éves vagy, Gergő! Más már családot alapított, te meg csak az autóddal törődsz! – folytatta, miközben a tányéromra csapott egy újabb adag uborkasalátát.

– Anya, kérlek… – sóhajtottam, és próbáltam nem felrobbanni. – Csak egy kicsit kimegyek, kiszellőztetem a fejem. Nem kell mindig ugyanazt hallgatnom?

– Ha nem mondom el, ki mondja el? Apád is így kezdte! Aztán nézd meg, hogy végezte! – A hangja megremegett. Tudtam, hogy még mindig fáj neki apám elvesztése, de nekem is fájt, hogy minden este ugyanazt a lemezt hallgatom.

Felálltam az asztaltól, kabátot vettem, és becsaptam magam mögött az ajtót. A lépcsőházban hideg volt és sötét, csak a neoncső zúgott valahol a harmadikon. Az autóm – egy öreg Suzuki Swift – ott várt rám a parkolóban. Lepergettem róla a havat, beszálltam, és elindítottam a motort. A rádióból épp Rúzsa Magdi szólt: „Egyszer véget ér…”

A város ilyenkor, december végén különös: mindenki siet valahová, de én csak céltalanul róttam az utcákat. Néha úgy éreztem, mintha én lennék az egyetlen ember Budapesten, akinek nincs hová mennie. A Lágymányosi hídon túl már csak néhány autó járt. A hópelyhek táncoltak a reflektorok fényében.

Aztán megláttam őket: egy fiatal nő és egy kisfiú álltak a buszmegállóban. A gyerek sírt, a nő idegesen nézett körbe.

– Segíthetek? – kiáltottam ki az ablakon.

– A XI. kerületbe mennénk… – mondta bizonytalanul. – De nincs pénzünk taxira.

– Szálljanak be! Nem vagyok taxis. Csak… jó lenne egy kis társaság.

A nő habozott, de végül beült hátra a kisfiúval. A gyerek még mindig hüppögött.

– Hogy hívnak? – kérdeztem tőle.

– Marci vagyok – szipogta.

– És téged? – fordultam a nőhöz.

– Zsófi – felelte halkan.

Ahogy elindultunk, Zsófi mesélni kezdett. Egyedül neveli Marcit, az apjuk lelépett még tavaly karácsonykor. Most az anyjához mennek, mert otthon nincs fűtés; elromlott a kazán, és nincs pénz szerelőre.

– Tudod, Gergő – mondta hirtelen –, néha azt érzem, mintha mindenki elfordult volna tőlünk. Anyám is csak azt hajtogatja: „Miért nem választottál rendes férfit?” De hát ki tudta volna előre?

A szavai úgy ütöttek szíven, mintha magamat hallanám vissza. Évek óta próbáltam megfelelni anyámnak: jó munkahelyet szereztem (egy logisztikai cégnél dolgoztam raktárvezetőként), sosem voltam bajkeverő. De valahogy sosem voltam elég jó.

– Az én anyám is mindig csak panaszkodik – mondtam ki végül. – Hogy miért nem nősülök már meg. Hogy miért nem viszek haza végre egy rendes lányt.

Zsófi elmosolyodott.

– Akkor legalább ebben hasonlítunk.

A kocsiban csend lett. Marci közben elaludt hátul, fejét az ablaknak döntve. Zsófi nézte őt, aztán rám pillantott.

– Te boldog vagy? – kérdezte váratlanul.

Elakadt a lélegzetem. Hányszor tettem fel magamnak ezt a kérdést? Hányszor hittem el anyámnak, hogy majd akkor leszek boldog, ha lesz feleségem és gyerekem? És hányszor éreztem azt, hogy talán sosem fogom megtalálni azt az embert, aki mellett tényleg önmagam lehetek?

– Nem tudom – feleltem őszintén. – Néha azt hiszem, igen. Máskor meg… csak sodródom.

Zsófi bólintott.

A XI. kerületben egy régi bérház előtt álltunk meg. Zsófi kiszállt Marcival.

– Köszönöm – mondta halkan. – Nem tudom, hogy háláljam meg…

– Nem kell semmit adnod – vágtam rá gyorsan. – Nekem is jól esett beszélgetni.

Zsófi elmosolyodott és becsukta az ajtót. Néztem utánuk; ahogy eltűntek a kapualjban, valami furcsa üresség maradt bennem.

Aznap este későn értem haza. Anyám már aludt; csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne felejtsd el bevinni a szemetet!”

Másnap reggel Zsófi járt a fejemben. Egész nap azt lestem, mikor lesz újra este, hogy hátha megint találkozunk valahol az utcán. De nem jött szembe velem sehol.

Eltelt néhány nap. Szilveszter reggelén anyám már reggel hétkor felkeltett:

– Gergő! Segítenél felvinni a szódát?

Morgolódva felkeltem. A lakásban feszültség vibrált; anyám egész nap idegesen sürgött-forgott.

– Idén sem hozol senkit? – kérdezte délután.

– Anya… hagyj már ezzel! Nem lehetne egyszer csak… együtt örülni annak, ami van?

Anyám leült mellém.

– Félek érted – mondta halkan. – Hogy egyedül maradsz majd… Mint én apád után.

Elhallgattam. Megértettem őt is – de magamat is sajnáltam.

Este kilenckor már nem bírtam tovább otthon ülni; beültem az autóba és elindultam céltalanul. A városban tűzijátékok durrantak már itt-ott; emberek siettek bulikba vagy családi vacsorákra.

A Bartók Béla úton megláttam Zsófit és Marcit; épp egy szatyorral cipekedtek hazafelé.

– Hé! – intettem ki az ablakon. – Hazavigyelek titeket?

Zsófi először meglepődött, aztán elmosolyodott.

– Miért ne?

A kocsiban Marci izgatottan mesélte az esti terveit: „Anya süt virslit! Meg nézzük majd a tűzijátékot!”

Ahogy Zsófi rám nézett, valami megváltozott bennem. Mintha végre megtaláltam volna azt az embert, akivel nem kell szerepet játszanom.

Éjfél előtt pár perccel együtt álltunk Zsófi anyjának erkélyén; Marci ujjongva mutatta az égő rakétákat.

Zsófi odahajolt hozzám:

– Szerinted… lehet még újrakezdeni harminc fölött?

Ránéztem és bólintottam.

Azóta eltelt három év. Anyám lassan elfogadta Zsófit és Marcit; néha még főz is nekik vasárnaponként. Én pedig végre úgy érzem: nem sodródom többé céltalanul.

De vajon tényleg csak szerencse kellett hozzá? Vagy bátorság is? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni bármikor? Vagy vannak pillanatok az életben, amiket ha elszalasztunk, örökre bánni fogjuk?