Szerelem határok nélkül: Egy falusi fiú és egy városi lány története a magyar valóságban

– Nem fogod elvinni Annát Pestre, Gábor! – csattant fel apám hangja, miközben az asztalra csapott. A konyhában álltunk, anyám a sparhelt mellett sírdogált, nővérem, Zsuzsa pedig összeszorított szájjal bámult ki az ablakon. Én csak álltam ott, ökölbe szorított kézzel, és próbáltam nem kiabálni vissza.

– Apa, én szeretem Annát! Nem érdekel, hogy ő városi lány, vagy hogy mit mondanak a faluban! – szóltam vissza remegő hangon.

– A szerelem nem elég! – vágott vissza. – Mit gondolsz, majd beilleszkedik ide? Vagy te mész utána Pestre? És mi lesz a földdel? A családdal? Az itthoniakkal?

A szívem vadul vert. Anna… Anna volt mindenem. Egy nyári táborban ismertem meg, amikor a városból jött hozzánk önkénteskedni. Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy más, mint a többi lány. Nem félt a trágyaszagtól, nevetett a disznók között, és esténként velem ült a Tisza-parton, ahol arról álmodtunk, hogy egyszer majd együtt élünk valahol – akárhol, csak együtt.

De a falu nem felejt. Amikor először kézen fogva mentünk végig a főutcán, Marika néni úgy nézett ránk, mintha bűnt követtünk volna el. A kocsmában is suttogtak: „Mit akar ez a pesti lány itt? Csak bajt hoz.”

Anna viszont nem félt. Sőt, egyre többször jött le hozzánk hétvégente. Anyám először örült neki – végre egy értelmes lány! –, de amikor Anna egyszer megjegyezte, hogy szerinte túl sok vegyszert használunk a kertben, anyám arca megkeményedett.

– Ezek a városiak mindig jobban tudják – mondta később nekem halkan. – De hát mit tudnak ők az igazi életről?

A konfliktusok csak gyűltek. Anna családja sem volt boldog. Az apja ügyvéd volt Budapesten, az anyja tanárnő. Amikor először meglátogattam őket egy szombati ebédre, úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. Anna apja végigmért:

– És te mivel foglalkozol, Gábor?

– Gazdálkodom… – hebegtem.

– Értem – mondta hűvösen. – És mik a terveid? Maradsz vidéken?

Anna rám nézett, mintha azt várná, hogy mondjak valami nagyot. De csak annyit tudtam kinyögni:

– Szeretném folytatni a gazdaságot. De Annával együtt bármit vállalok.

Az ebéd után Anna anyja félrehívott:

– Tudod, Gábor, Anna mindig is különleges volt. De nem akarom, hogy elvesszen egy faluban. Nagy dolgokra hivatott.

Hazafelé a vonaton Anna csendben ült mellettem. Aztán hirtelen megszorította a kezem:

– Gábor… én nem akarok választani közted és az álmaim között.

– Nem is kell – mondtam gyorsan. – Megoldjuk. Valahogy…

De nem lett könnyebb. Otthon apám egyre dühösebb lett. Egyik este részegen jött haza a kocsmából:

– Elveszed ezt a városi lányt? Akkor többet ne is gyere haza! – ordította.

Anyám sírt. Zsuzsa rám se nézett napokig.

A faluban is egyre nehezebb lett minden. A barátaim közül többen elfordultak tőlem. „Elpestiesedtél” – mondta egyszer Laci, akivel gyerekkorom óta együtt fociztunk.

Anna viszont kitartott mellettem. Egyik este titokban találkoztunk a régi malomnál.

– El kell döntenünk valamit – mondta halkan. – Nem akarom, hogy miattam veszekedj a családoddal.

– És én sem akarom, hogy miattam veszekedj az apáddal – válaszoltam.

Hosszú csend volt köztünk. A Tisza lassan hömpölygött mellettünk.

– Mi lenne, ha Pesten próbálnánk szerencsét? – kérdezte végül Anna.

– És mi lesz apám földjével? Anyámmal? – kérdeztem vissza kétségbeesetten.

Anna csak nézett rám nagy barna szemeivel.

A következő hetekben minden nap vitatkoztunk otthon. Apám egyre inkább ellenségemmé vált. Egyik este már majdnem megütött:

– Ha elmész innen egy nő miatt… akkor soha többé ne gyere vissza!

Anyám próbált békíteni:

– Gábor fiam… gondold át jól! Egy nő miatt mindent feladni?

De én már nem tudtam visszafordulni. Anna nélkül üresnek tűnt minden.

Végül eljött az utolsó este. Anna várt rám a buszmegállóban két bőrönddel. A falu sötét volt és csendes. Csak Marika néni függönye mozdult meg az ablakban.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem Annát.

– Veled akarok lenni – suttogta.

Felszálltunk a buszra. Ahogy elindultunk Budapest felé, könnyek folytak az arcomon. Tudtam: mostantól minden más lesz.

Pesten sem volt könnyű. Anna szülei hidegen fogadtak minket; albérletet kellett keresni két fizetésből. Éjszakánként pizzát szállítottam ki biciklivel, nappal raktárban dolgoztam. Anna tanított egy általános iskolában.

Néha összevesztünk: ő hiányolta a városi életet és barátait; én pedig a föld illatát és anyám főztjét.

Egy este Anna sírva fakadt:

– Nem tudom… talán hibáztunk?

– Nem! – mondtam dacosan. – Megmutatjuk mindenkinek!

De magamban én is kételkedtem: tényleg megéri?

Eltelt egy év. Lassan beilleszkedtünk Pesten; lettek barátaink, közös szokásaink. De minden karácsonykor fájt a szívem: apám nem hívott fel soha többé; anyám titokban írt leveleket.

Egy napon Anna boldogan jött haza:

– Gábor… babát várunk!

Akkor először éreztem azt: talán mégis jó döntést hoztunk.

A kisfiunk születése után anyám meglátogatott minket Pesten titokban:

– Büszke vagyok rád, fiam… csak apád makacs nagyon…

Azóta is harcolok magammal: vajon jó döntés volt-e mindent feladni Annáért? Vagy lehetett volna másképp?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feladni mindent egy szerelemért? Vajon egyszer még megbékél velem apám?