Szégyenkezem miattad – Egy magyar család titkai és harcai

– Szégyenkezem miattad, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a kezében tartott naplót. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával egyre mélyebbre süllyednék a föld alá. A konyha ablakán keresztül beszűrődött a májusi napfény, de bennem csak sötétség volt.

– Nem értem, miért kell ezt csinálnod! – folytatta, hangja remegett az indulattól. – Mit gondolnak majd a faluban? Hogy néznek majd ránk a templomban vasárnap?

Ott ültem, húszévesen, egy vidéki magyar faluban, ahol mindenki mindent tudni vél a másikról. A naplómban nem volt semmi bűnös: csak az érzéseim, a félelmeim, a szerelmem egy lány iránt – Dórához. De anyám szemében ez megbocsáthatatlan volt.

– Anya, kérlek… – próbáltam megszólalni, de elakadt a hangom.

– Ne is próbálj magyarázkodni! – vágott közbe. – Az apád ezt nem tudhatja meg. Ha megtudja… – Elharapta a mondatot, de tudtam, mire gondol. Apám kemény ember volt: traktoros a helyi tsz-ben, egész életében azt tanulta, hogy az érzelmeket el kell fojtani. Nála a gyengeség bűn volt.

A családunk mindig is szigorú volt. A testvérem, Gergő már tizenhat évesen dolgozott nyaranta az építkezésen, én pedig mindig „túl érzékeny” voltam. Anyám gyakran mondta: „Anna, ne sírj már annyit! Egy rendes magyar lány nem hisztizik!” De én nem tudtam más lenni.

Aznap este Dórával találkoztam a régi malomnál. Ő volt az egyetlen, aki mellett önmagam lehettem.

– Mi történt? – kérdezte halkan, amikor meglátta könnyes arcomat.

– Anyám megtalálta a naplómat. Mindent tud… – suttogtam.

Dóra átölelt. – Nem vagy egyedül. Ha kell, elmegyünk Pestre. Ott senki sem néz ránk furcsán.

De én nem akartam menekülni. Szerettem a falut, a Tisza-parti nyarakat, a nagymamám lekvárját, a régi ház nyikorgó padlóját. Csak azt akartam, hogy elfogadjanak.

A következő hetek pokoliak voltak. Anyám kerülte a tekintetemet, apám gyanakodva méregetett. Gergő egyszer félrevont:

– Anna, mit művelsz? Az egész falu rólad beszél. Anyánk sír éjszakánként. Nem gondolsz rájuk?

– És rám ki gondol? – fakadtam ki. – Nekem is van lelkem!

– Ez önzés! – vágta rá. – Mindig csak magadra gondolsz.

A barátaim közül többen elfordultak tőlem. A boltban Marika néni suttogva beszélt rólam az eladónak. A templomban az emberek elhúzódtak mellőlem a padban.

Egy este anyám bejött a szobámba. Leült az ágyam szélére.

– Anna… Én csak jót akarok neked. Tudod, milyen nehéz nőnek lenni ebben az országban? Ha kilógsz a sorból, megbélyegeznek. Én csak féltelek.

– De anya, én nem tudok más lenni! Nem akarok hazudni egész életemben!

Könnyek csorogtak az arcán. – Én is féltem gyerekkoromban. De megtanultam hallgatni.

– És boldog vagy? – kérdeztem halkan.

Nem válaszolt.

Dóra közben kitartott mellettem. Együtt jártunk Pestre albérletet nézni, de mindig visszahúzott valami. A nagymamám beteg lett, és én nem akartam magára hagyni.

Egy vasárnap reggel apám leült velem reggelizni. Szokatlan volt: általában csak morogva evett.

– Hallottam dolgokat rólad – kezdte halkan. – Nem értem ezt az egészet… De te vagy a lányom. Nem akarom elveszíteni.

Meglepődtem. – Akkor elfogadsz?

Sóhajtott. – Nem tudom elfogadni… De szeretlek. Ez elég?

Nem volt elég, de több volt annál, mint amire számítottam.

A faluban lassan elült a pletyka, de sosem múlt el teljesen. Mindig maradt egy pillantás, egy félmondat, egy lesütött szem.

Dóra végül Pesten vállalt munkát egy könyvesboltban. Én maradtam: ápoltam nagymamámat, segítettem anyámnak a háztartásban. Néha találkoztunk Dórával titokban; máskor csak telefonon beszéltünk órákig.

Egy év múlva nagymamám meghalt. A temetésen anyám keze remegett az enyémben.

– Sajnálom, hogy bántottalak – suttogta sírva.

– Én is sajnálom… hogy nem tudtam megfelelni neked – válaszoltam.

Azóta eltelt három év. Dórával már nem vagyunk együtt; ő új életet kezdett Budapesten egy másik lánnyal. Én maradtam a faluban: tanítónő lettem az általános iskolában. A gyerekek szeretnek; néha úgy érzem, végre hasznos vagyok valakinek.

Anyámmal lassan javult a kapcsolatunk. Már nem beszélünk arról az éjszakáról, amikor szégyenkezett miattam. De néha látom rajta: még mindig fél attól, mit gondolnak mások.

Most harmincéves vagyok. Egyedül élek ugyanabban a házban; esténként kiülök a verandára és hallgatom a tücsköket. Néha eszembe jut Dóra mosolya vagy anyám könnyei.

Vajon tényleg annyira fontos mások véleménye? Megéri feladni önmagunkat csak azért, hogy ne szégyenítsük meg a családunkat? Vagy inkább vállaljuk fel azt is, ha emiatt kirekesztenek?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki szégyellt minket? Vagy örökre ott marad bennünk ez az árnyék?