Szégyen és Megbocsátás: Egy Lány Története a Hit Ereje Által

– Hogy lehettél ilyen ostoba, Anna? – csattant fel Dóri, miközben a többiek zavartan néztek rám a kávézó sarkában. A hangja élesen visszhangzott a csendben, mintha mindenki csak ránk figyelt volna. A kezem remegett, ahogy a bögrét szorongattam, és próbáltam nem sírni.

Nem tudtam, mit mondjak. Ott ült velem szemben Gergő is, a barátom, akinek a tekintetében csalódottság csillant. Az egész helyzet egy félreértésből indult: Dóri véletlenül meglátta az üzeneteimet, amiket Gergőnek írtam, és félreértelmezte őket. Azt hitte, hogy titkolok valamit előle – pedig csak arról írtam Gergőnek, mennyire félek attól, hogy elveszítem a barátaimat.

– Nem akartam semmi rosszat – suttogtam. – Csak… csak féltem.

– Mindig csak magadra gondolsz! – vágott vissza Dóri. – És most miattad mindenki kellemetlenül érzi magát.

A többiek hallgattak. A csend szinte fojtogató volt. Gergő végül megszólalt:

– Anna, miért nem mondtad el nekünk, hogy ennyire aggódsz? Miért kellett titkolózni?

Nem tudtam válaszolni. Úgy éreztem, mintha mindenki elfordult volna tőlem. A szégyen forrón égett az arcomon, és legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá.

Aznap este otthon ültem a szobámban, és csak bámultam ki az ablakon. Anyu bejött hozzám, leült mellém az ágyra.

– Mi történt, kicsim? – kérdezte halkan.

– Elrontottam mindent – mondtam sírva. – A barátaim haragszanak rám, Gergő is csalódott bennem. Nem tudom, mit tegyek.

Anyu megsimogatta a hátamat.

– Tudod, amikor én voltam fiatal, sokszor éreztem magam egyedül. De mindig segített, ha imádkoztam. Próbáltad már megkérni Istent, hogy adjon erőt?

Először csak legyintettem. Gyerekkoromban sokat jártam templomba a nagymamámmal, de mostanában eltávolodtam ettől. Mégis, aznap este valami megmozdult bennem. Leültem az ágy szélére, összekulcsoltam a kezem, és halkan imádkozni kezdtem:

– Istenem, kérlek segíts! Nem tudom, hogyan tovább. Kérlek adj erőt és bátorságot…

Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, mintha egy kicsit könnyebb lett volna a lelkem. Másnap reggel újra imádkoztam. Nem történt semmi varázslatos – nem oldódott meg minden egy csapásra –, de éreztem, hogy nem vagyok teljesen egyedül.

Az iskolában Dóri továbbra is kerülte a tekintetemet. Gergő sem írt rám egész nap. A szünetben egyedül ültem az udvaron, amikor odajött hozzám Réka.

– Anna… beszélhetnénk? – kérdezte óvatosan.

Bólintottam.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. – Szerintem Dóri is túlreagálta. De tudod… talán tényleg jobb lenne őszintébben beszélgetni egymással.

Elmeséltem neki mindent: hogy mennyire félek attól, hogy elveszítem őket; hogy néha úgy érzem, nem vagyok elég jó barát; hogy Gergővel is csak azért beszélgetek erről, mert nem akarom terhelni a lányokat.

Réka megölelt.

– Mind hibázunk néha – mondta. – De attól még szeretünk téged.

Ezután lassan elkezdtek rendeződni a dolgok. Egyik este Dóri is rám írt:

– Beszélhetünk?

Találkoztunk a parkban. Ő is sírt.

– Sajnálom, hogy rád támadtam – mondta. – Csak… annyira féltem attól, hogy elveszítelek téged is.

Megöleltük egymást. Gergővel is leültünk beszélgetni; őszintén elmondtam neki mindent: a félelmeimet, a bizonytalanságomat.

A következő hetekben újra elkezdtem templomba járni vasárnaponként. Nem azért, mert azt várta volna tőlem valaki – hanem mert ott végre békét találtam magamban. Az imádság segített abban, hogy megbocsássak magamnak is.

Egyik vasárnap reggel nagymamámmal ültem a padban. Megfogta a kezemet.

– Látod, kicsim? Isten mindig meghallgatja azokat, akik hozzá fordulnak.

Most már tudom: nem baj, ha hibázunk. Az számít igazán, hogy képesek vagyunk-e tanulni belőle és megbocsátani – magunknak és másoknak is.

Néha még mindig eszembe jut az a nap a kávézóban: vajon ha nem imádkozom akkor este, sikerült volna-e újra közel kerülni hozzájuk? Ti mit gondoltok: tényleg segíthet a hit abban, hogy megbirkózzunk a szégyennel és újra megtaláljuk önmagunkat?