Soha nem éltem együtt az anyósommal – és menyeket sem fogadok a saját otthonomban

– Ki vagy te, és mit keresel a lakásomban? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcs még ott lógott a zárban. A fürdőszobából kilépő, vizes hajú lány döbbenten nézett rám. Az én köntösöm volt rajta, az én papucsomat húzta, és a konyhából hallatszott a vízforraló zúgása. Egy pillanatig azt hittem, rossz helyen járok.

– Én… én csak… Gergő mondta, hogy maradhatok – hebegte.

A szívem hevesen vert. A saját otthonomban éreztem magam idegennek. Ez a lakás volt az én menedékem, az egyetlen hely, ahol mindig önmagam lehettem. Ötvenhat évem alatt soha nem éltem együtt az anyósommal – anyám mindig azt mondta: „Külön ház, külön béke.” Ezt tartottam szem előtt egész életemben. Most viszont úgy tűnt, mintha valaki átlépte volna ezt a határt.

Gergő, a fiam, huszonhárom éves. Az apjával már rég elváltunk; ő új családot alapított valahol Győr mellett, én pedig Budapesten maradtam. A lakásomat kemény munkával vettem meg – tanárként sosem úsztam a pénzben, de minden forintot félretettem, hogy egyszer majd legyen egy helyem, ahol senki nem szól bele az életembe. Gergőnek mindig mindent megadtam: különórák, nyelvtanfolyamok, új laptop az érettségire. Amikor egyetemre ment, azt mondtam: „Maradj csak itt, ne költs albérletre.” Nem kértem tőle lakbért – azt akartam, hogy könnyebb legyen neki elindulni.

Az utóbbi időben azonban egyre ritkábban jártam haza. Egy vidéki férfival ismerkedtem meg – Tamás csendes, visszahúzódó ember, akivel végre megtapasztaltam a nyugalmat. Hétvégéken nála voltam Kecskemét mellett; a városi lakásom üresen állt. Úgy gondoltam, Gergőnek jól jön ez a szabadság.

De amikor azon a tavaszi estén váratlanul hazamentem – mert az iskolában be kellett mennem aláírni néhány papírt –, minden megváltozott. A lakásban mindenütt női holmik: idegen parfüm illata lengte be a fürdőt, a konyhapulton két bögre állt félig tele teával. A nappaliban egy idegen táska hevert.

Leültem a kanapéra és vártam. Gergő késő este ért haza. Amint belépett, meglátta az arcomat – és rögtön tudta, hogy baj van.

– Anya… ne haragudj… csak pár napig marad itt Nóri. Tudod, most nehéz neki otthon… – kezdte magyarázni.

– Pár napig? És ki döntött erről? – kérdeztem halkan.

– Hát… gondoltam, úgysem vagy itthon…

– Ez még mindig az én lakásom! – csattantam fel. – Nem arról volt szó, hogy ide bárki beköltözhet! Neked adtam kulcsot, mert bízom benned. De ez nem azt jelenti, hogy vendégfogadót csinálsz belőle!

Gergő lesütötte a szemét. Nóri ekkor jött ki a szobából; zavartan húzta össze magán a köntöst.

– Bocsánatot kérek… nem akartam kellemetlenséget okozni – mondta halkan.

– Nem veled van bajom – fordultam hozzá –, hanem azzal, hogy senki nem szólt nekem semmiről. Ez az én otthonom! Nekem is jogom van eldönteni, ki lép be ide.

A feszültség tapintható volt. Gergő próbált mentegetőzni:

– Anya, te úgyis mindig Tamásnál vagy… gondoltam, nekünk is jár egy kis magánélet.

– Magánélet? Akkor teremtsd meg magadnak! – vágtam vissza. – Én sem éltem együtt az anyósommal soha! Tudod miért? Mert minden nőnek joga van saját térhez és szabadsághoz. Ha ti ketten együtt akartok lenni, oldjátok meg máshol!

Gergő arca elvörösödött.

– De hát most nincs pénzünk albérletre! Nóri anyja folyton veszekedik vele… csak pár napot akartunk!

– És én? Nekem nincs jogom eldönteni, kivel osztom meg az otthonomat? – kérdeztem keserűen.

Aznap este alig aludtam valamit. A gondolataim cikáztak: vajon túl szigorú vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért? Eszembe jutottak anyám szavai: „Ha egyszer beengeded valakit a házadba, soha többé nem lesz ugyanaz.”

Másnap reggel leültem Gergővel beszélgetni.

– Fiam – kezdtem csendesen –, szeretlek téged. Mindent érted tettem egész életemben. De most már nekem is jár egy kis nyugalom. Nem akarok úgy hazajönni idegenek közé. Ha Nórinak segítség kell, beszéljétek meg az ő családjával. Én nem tudok és nem is akarok anyós lenni a saját lakásomban.

Gergő némán bólintott. Láttam rajta a sértettséget és a csalódottságot is.

– Akkor mit csináljunk? – kérdezte végül.

– Ha együtt akartok élni, keressetek albérletet vagy kollégiumot. Segítek amiben tudok – de nem úgy, hogy közben elveszítem a saját otthonomat.

Nóri még aznap összepakolt és elment. Gergő napokig alig szólt hozzám; csak rövid üzeneteket írt Messengeren: „Majd jelentkezem.”

A család többi tagja is megtudta a dolgot: nővérem szerint túl kemény vagyok („Bezzeg régen három generáció is elfért egy házban!”), apám pedig csak annyit mondott: „Jól tetted.” Tamás csendesen átölelt: „Ez a te otthonod. Jogod van hozzá.”

Hetekig tartott, mire Gergő újra keresett. Végül kibéreltek egy kis garzont Zuglóban; nehéz volt nekik az elején – de megtanulták beosztani a pénzt, főzni magukra és takarítani is.

Én pedig végre fellélegezhettem: újra enyém lett a csendes reggeli kávézásom és az esti olvasásom békéje.

Sokan azt mondják: önző vagyok. De vajon tényleg az? Vagy csak végre kiálltam magamért? Meddig kell egy anyának feladnia önmagát a gyerekei kedvéért? Vajon ti mit tennétek az én helyemben?