Reggeli a hajléktalannak – váratlan fordulat az esküvőmön
– Miért kell mindig a szerencsétlenekkel foglalkoznod? – csattant fel anyám, miközben a menyasszonyi ruhámat igazgatta rajtam. – Ma végre a te napod van, Zsófi! Nem lehetne egyszer az életben csak magadra gondolni?
A tükörből néztem rá, és próbáltam nem sírni. A hangja éles volt, mint mindig, amikor valami nem illett bele az ő világképébe. De én már eldöntöttem: ma is viszek reggelit a Blahára, ahogy minden nap az elmúlt öt évben.
– Anya, csak tíz perc. Laci bácsi vár rám – suttogtam.
– Laci bácsi? Egy hajléktalan! – horkant fel. – Mit szólnak majd az emberek, ha meglátnak?
– Nem érdekel – feleltem halkan. – Ő is ember.
Anyám csak legyintett. Az öcsém, Gergő, az ajtóból nézett minket. Ő mindig értette, miért csinálom. Egyszerűen csak bólintott.
A központi kérdés az életemben mindig az volt: észrevesszük-e egymást ebben a rohanó világban? Vagy csak elmegyünk egymás mellett, mint a villamosok a Nagykörúton?
A történetem Budapesten játszódik, a Blaha Lujza tér környékén. Ott dolgoztam egy kis pékségben, és minden reggel láttam Lacit a padon ülni. Nem koldult, nem szólt senkihez. Csak ült, néha olvasott egy régi újságot. Az emberek elfordították a fejüket. Én nem tudtam.
Az első reggel csak egy kakaós csigát vittem neki. Meglepődött.
– Ezt nekem? – kérdezte rekedten.
– Igen. Jó étvágyat! – mosolyogtam rá.
Nem szólt semmit, csak bólintott. Másnap már várt rám.
Így ment ez évekig. Néha beszélgettünk: mesélt a régi életéről, hogy volt családja, munkája a MÁV-nál, de mindent elvesztett egy válás után. Néha csak csendben ültünk egymás mellett. Soha nem kérdezte, miért segítek neki. Én sem kérdeztem tőle semmit, amitől szégyenkeznie kellett volna.
A családom sosem értette ezt. Apám szerint „aki egyszer lecsúszott, az magának köszönheti”. Anyám szerint „az ilyen emberek veszélyesek”. Csak Gergő állt mellettem.
Az esküvőm napján mindenki izgatott volt. A vőlegényem, András családja vidékről jött fel: ők is furcsán néztek rám, amikor megtudták, hogy hajléktalannak viszek reggelit az esküvőm reggelén.
– Zsófi, ez most tényleg muszáj? – kérdezte András halkan.
– Igen – mondtam. – Ez vagyok én.
A Blahán szokatlanul csendes volt a reggel. Laci bácsi ott ült a padon, mint mindig. Amikor meglátott menyasszonyi ruhában, először azt hitte, álmodik.
– Jaj, kislányom… hát te…
Letérdeltem mellé a fehér ruhámban.
– Ma férjhez megyek – mondtam mosolyogva. – De előtte még szerettem volna látni magát.
A szemében könnyek csillogtak.
– Köszönöm… hogy mindig embernek nézett engem.
Átadtam neki egy szendvicset és egy termoszban kávét. Megöleltük egymást. Akkor még nem tudtam: ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk.
A templomban mindenki izgatottan várta a bevonulásomat. Anyám idegesen igazgatta a fátylamat.
– Remélem, nem fogod elrontani ezt a napot valami őrültséggel – suttogta.
A ceremónia gyönyörű volt. Mindenki sírt – még apám is. Aztán jött a lagzi egy zuglói étteremben.
Már javában tartott a mulatság, amikor hirtelen csend lett. Az ajtóban tizenkét idegen férfi állt: mindegyikük koszos kabátban, de tiszta arccal és szemmel. A vendégek döbbenten néztek rájuk.
Az egyikük előrelépett.
– Bocsánatot kérünk… Zsófi kisasszonyt keressük.
Anyám felpattant:
– Mit akarnak maguk itt? Ez egy családi ünnep!
De én már mentem is feléjük.
– Igen? – kérdeztem remegő hangon.
Az első férfi elővett egy borítékot.
– Laci bácsi üdvözletét küldi… Sajnos már nincs köztünk…
Elakadt a lélegzetem.
– Mi mindannyian… barátai voltunk… vagy inkább azok lettünk az évek során…
A második férfi megszólalt:
– Tudja, Zsófi, Laci bácsi sokat mesélt magáról nekünk az aluljáróban… Hogy van valaki ebben a városban, aki nem nézi le őt…
A harmadik könnyes szemmel folytatta:
– Maga adott nekünk hitet abban, hogy még lehetünk emberek…
A vendégek némán hallgatták őket. Anyám arca vörös volt a szégyentől vagy haragtól – nem tudtam eldönteni.
Az egyik férfi egy aprócska csokrot nyújtott át: vadvirágokból kötötték össze egy cipőfűzővel.
– Ez Laci bácsi utolsó kívánsága volt: hogy ezt magának adjuk… és hogy tudja, számítanak a jócselekedetek…
Könnyek folytak végig az arcomon. A lagzi vendégei közül többen is sírtak: még apám is odajött és átölelt.
András odasúgta:
– Most már értem…
Anyám némán állt mellettem. Később odajött hozzám:
– Lehet… lehet, hogy tévedtem…
Az este további részében ezek az idegenek leültek közénk: ettek-ittak velünk, meséltek történeteket Laci bácsiról és arról, hogyan segített nekik túlélni a telet egy-egy meleg szóval vagy falattal. A családom először feszengve figyelte őket – aztán lassan oldódott a hangulat. Gergő már együtt nevetett velük.
Az este végén anyám odajött hozzám:
– Zsófi… talán mégis igazad van abban, hogy nem szabad elfordítani a fejünket…
Hazafelé András megfogta a kezemet:
– Büszke vagyok rád…
Azóta minden évben szervezek egy közös reggelit hajléktalanoknak karácsony előtt – már nem vagyok egyedül: anyám is süt pogácsát hozzá.
Most visszanézek erre a napra és csak azt kérdezem magamtól: Vajon hány Laci bácsi ül még ma is láthatatlanul mellettünk? És vajon hányan vesszük észre őket?