Pihenés? Előbb fizesd ki a lakáshitelt! – Egy magyar család drámája a saját otthonért

– Mi ez a bűz? – kérdezte feleségem, Eszter, miközben beléptünk a lakásunkba. Az ajtó mögött sötét foltok a padlón, mosatlan edények tornya a mosogatóban, és valami furcsa, idegen szag terjengett a levegőben. A szívem hevesen vert: öt évig dolgoztunk Eszterrel azért, hogy végre saját otthonunk legyen Budapesten, minden forintot félretettünk, minden hétvégén magunk festettünk, szereltünk, hogy ne kelljen mesterre költeni. Most pedig úgy éreztem, mintha valaki betört volna az életünkbe.

– Lehetetlen – suttogta Eszter. – Csak mi ketten élünk itt.

A kulcs nálam volt, nála volt – és anyámnál. Anyám, Katalin, mindig azt mondta: „Aki lakást akar, dolgozzon meg érte! Én is így csináltam.” Sosem kaptunk tőle segítséget. Amikor 28 évesen végre összegyűjtöttük az önerőt és felvettük a hitelt, csak annyit mondott: „Majd megtanuljátok, milyen az élet.”

Az első évek pokolian nehezek voltak. Eszter tanárként dolgozott egy zuglói iskolában, én informatikusként egy multinál. A fizetésünk nagy része elment a törlesztőre és a rezsire. A barátaink már gyereket terveztek vagy utaztak, mi viszont minden hónapban számoltuk a forintokat. A családban csak a húgom, Dóra kapott anyámtól támogatást: őt mindig sajnálta, mert „érzékenyebb típus”, „neki nehezebb”. Dóra 25 évesen még mindig otthon lakott és egyetemre járt – már harmadik szakra.

Amikor végre letelt az ötödik év és kifizettük az utolsó részletet, úgy éreztem magam, mint aki kiszabadult a börtönből. Eszterrel elhatároztuk: most végre pihenünk. Lefoglaltunk egy hetet Balatonfüreden – életünk első közös nyaralása.

Az utazás előtti vasárnap anyám átjött.

– Na, most aztán jól megy nektek! – mondta gúnyos mosollyal. – Én bezzeg tíz éve nem voltam sehol.

– Anya, mi is most először megyünk – mondtam fáradtan. – Öt évig csak dolgoztunk.

– Hát ez a ti döntésetek volt – vágta rá. – De gondoltatok Dórára? Neki semmije sincs. Nem segítenétek neki inkább?

– Miért nekünk kellene? – kérdeztem vissza.

– Mert ő is a családotok! És különben is, te többet keresel.

Eszter rám nézett: láttam rajta, hogy legszívesebben kirohanna a szobából. Anyám mindig is szeretett mások pénztárcájában turkálni.

– Anya, mi sem kaptunk semmit tőled – mondtam halkan. – Most először szeretnénk magunkra költeni.

Anyám ajka megremegett.

– Szépen vagyunk! Ilyen önző gyereket neveltem?

Nem szóltam többet. Tudtam: hiába magyaráznám neki, hogy Dóra felnőtt nő, aki maga dönt az életéről. Anyám szemében mindig én maradok a kötelességtudó fiú, akinek mindent el kell viselnie.

A nyaralás csodálatos volt. Először éreztem azt, hogy megérte minden áldozat: reggel együtt kávéztunk a teraszon, délután sétáltunk a Tagore sétányon, este borozgattunk a parton. Eszterrel arról álmodoztunk, hogy talán jövőre már gyereket is vállalhatunk.

Hazafelé azonban egyre nőtt bennem a feszültség. Anyám nem búcsúzott el tőlünk induláskor – csak annyit mondott: „Majd meglátjuk, mennyire lesztek boldogok.”

Amikor beléptünk a lakásba és megláttuk azt a rendetlenséget…

– Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Eszter.

A nappaliban Dóra ült pizsamában, kezében chipses zacskóval.

– Sziasztok! – mondta álmosan. – Csak pár napra jöttem át. Anyu adott kulcsot.

A vérnyomásom az egekben volt.

– Hogy képzeled? Ez a mi lakásunk! – szóltam rá remegő hangon.

Dóra vállat vont.

– Anyu mondta, hogy úgyis üres lesz… És otthon most felújítás van.

Eszter sírni kezdett: – Mindenünket tönkretettél! Hogy lehetsz ilyen felelőtlen?

Dóra megsértődött:

– Ne csináljatok úgy, mintha betörő lennék! Csak pár nap volt!

A fürdőben penészfoltok jelentek meg a kádban; a hűtőben romlott étel bűzlött; a hálószobánkban Dóra ruhái hevertek szanaszét. Úgy éreztem magam, mint akit kiraboltak.

Azonnal felhívtam anyámat:

– Anya! Hogy adhattad oda Dórának a kulcsot?

– Ne kiabálj velem! – vágott vissza Katalin. – Ő is a gyerekem! Neked már mindened megvan!

– De ez nem igazságos! Miért mindig nekem kell elviselni mindent?

– Mert te vagy az erősebb! Dóra érzékenyebb…

Ekkor szakadt el nálam a cérna:

– Anya! Soha többé ne avatkozz bele az életünkbe! Ez a mi otthonunk!

Letettem a telefont. Eszter zokogott mellettem; Dóra duzzogva összepakolt és elment. Napokig nem tudtam aludni: mindenhol éreztem azt az idegen szagot, azt az igazságtalanságot.

A következő hetekben anyám többször próbált hívni; nem vettem fel. Dóra Facebookon írt: „Remélem boldog vagy attól, hogy tönkretetted a családot.”

De vajon én tettem tönkre? Vagy csak végre kiálltam magamért?

A családi ebédek elmaradtak; apám csendben maradt; Eszterrel egyre többet beszélgettünk arról, hogy milyen családot szeretnénk majd mi magunknak. Olyat, ahol nincs kivételezés; ahol mindenki felelős önmagáért.

Fél év telt el így. Anyám néha üzent apámon keresztül: „Hiányzol.” De én nem tudtam megbocsátani neki azt az érzést: hogy sosem voltam elég jó; hogy mindig csak adnom kellett; hogy sosem lehettem igazán önmagam.

Most itt ülök az üres nappalinkban és azon gondolkodom: Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet-e újraépíteni egy családot ennyi sérelem után?