Őszutó: Egy új élet küszöbén – Egy magyar asszony vallomása a családról, áldozatról és újrakezdésről

– Nem bírom tovább! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a tenyeremmel. A tányéron kihűlt a paprikás krumpli, a férjem, Lajos, csak bámult maga elé, mintha nem is hallotta volna a szavaimat. A tévéből halkan szólt a híradó, de engem már csak az a fojtogató érzés érdekelt, ami hetek óta szorította a torkomat.

– Most meg mi bajod van? – mordult rám végül Lajos, anélkül hogy rám nézett volna. – Egész nap dolgoztam a kertben, te meg csak panaszkodsz.

– Én panaszkodom? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Te egész nap a kertben voltál, én meg reggel hattól este hatig a boltban álltam. Hazajövök, főzök, mosok, takarítok… És még neked van képed azt mondani, hogy én panaszkodom?

Lajos vállat vont. – Nem muszáj ennyit dolgozni. Menj el nyugdíjba, aztán majd meglátod, milyen az itthon ülés.

Azt hiszi, hogy nekem ez az életem csúcsa? Hogy boldog vagyok attól, hogy minden nap ugyanaz? Hogy már csak a lányaim ritka telefonjai és a szomszéd Marika néni pletykái jelentik az örömöt?

A nevem Tóth Julianna. Hatvanhárom éves vagyok, egy alföldi kisvárosban élek. Két lányom van: Zsuzsi és Anna. Mindketten Budapesten élnek, családjuk van, ritkán jönnek haza. Lajos a férjem harmincnyolc éve. Régen szerettem őt – vagy legalábbis hittem benne. Mostanra azonban csak két idegen vagyunk egy házban.

A legnehezebb az volt, amikor anyám tavaly ősszel kórházba került. Sztrókot kapott. Apám már rég meghalt, így rám maradt minden. Minden nap munka után rohantam be hozzá Szolnokra a kórházba. Lajos persze csak morgott:

– Minek jársz be hozzá minden nap? Úgysem lesz már jobban.

– Anyám! – kiáltottam rá egyszer. – Te is öregszel! Mi lesz veled, ha majd én nem leszek melletted?

Erre csak legyintett és kiment cigarettázni az udvarra.

A lányok próbáltak segíteni telefonon keresztül:

– Anya, ne hagyd magad! – mondta Zsuzsi. – Ha kell, eljövök hétvégén.

De sosem jöttek. Mindig volt valami: gyerekek betegek, férj dolgozik, vizsgák… Én meg egyedül maradtam mindennel.

A szomszéd Marika néni és Ilonka néni tartották bennem a lelket. Ők már túl voltak mindenen: férjhalálon, gyerekek elköltözésén. Egyik délután átjöttek teázni.

– Juliannám, ne hagyd magad! – mondta Marika néni. – Ha Lajos nem segít, hát ne törődj vele! Menj el velünk jövő héten Hajdúszoboszlóra fürdőzni!

– Nem lehet – sóhajtottam. – Anyám még kórházban van, Lajost sem hagyhatom magára.

Ilonka néni legyintett:

– Az ilyen férfiak csak akkor veszik észre, mit veszítettek, ha már késő.

Igaza volt. De én még mindig hittem abban, hogy egyszer majd minden jobb lesz.

Aztán anyám meghalt. Egyedül voltam vele az utolsó órákban. Fogtam a kezét és sírtam:

– Ne hagyj itt! Ki fog rám vigyázni?

Anyám csak annyit suttogott: – Vigyázz magadra… és ne hagyd magad eltaposni!

Hazamentem a temetés után, és Lajos azzal fogadott:

– Most már legalább nem kell annyit rohangálnod.

Nem bírtam tovább. Napokig csak sírtam. A lányok felhívtak ugyan, de ők sem értették igazán, min megyek keresztül.

Egy este aztán robbantam:

– Elég volt! Nem vagyok cseléd! Nem vagyok ápolónő! Ember vagyok! Nekem is jár egy kis boldogság!

Lajos először csak nézett rám döbbenten. Aztán felállt és kiabálni kezdett:

– Mit akarsz? Elmenni? Menj csak! Úgysem tudsz nélkülem élni!

– Meglátjuk – feleltem halkan.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: tényleg képes lennék-e újrakezdeni? Hatvanhárom évesen? Egyedül?

Másnap reggel összepakoltam egy táskát és elmentem Marika nénihez.

– Segítesz nekem? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Persze, drágám! – ölelt át. – Mostantól magadra gondolj!

Az első napok furcsák voltak. Hiányzott a házam, hiányzott Lajos is – de leginkább az a megszokás hiányzott, hogy mindig másokat szolgáljak ki.

Marika néni elvitt Hajdúszoboszlóra. Ott ültem a meleg vízben és először éreztem azt évek óta, hogy lélegzem.

A lányok persze aggódtak:

– Anya, mit csinálsz? Hova mész? Mi lesz apával?

– Apátok felnőtt ember – feleltem. – Most magammal törődöm egy kicsit.

Lajos először fenyegetőzött válással, aztán könyörgött, hogy menjek haza. De én nem mentem.

Két hónapig laktam Marika néninél. Ezalatt megtanultam újra örülni az apróságoknak: egy jó könyvnek, egy sétának a Tisza-parton, egy szelet friss kalácsnak.

Aztán egy nap Lajos megjelent Marika néni ajtajában.

– Beszélni akarok veled – mondta csendesen.

Leültünk egymással szemben.

– Hiányzol – vallotta be halkan. – Nem tudom rendbe tenni a házat nélküled… De rájöttem valamire: sosem kérdeztem meg tőled igazán, mire vágysz.

Néztem őt: megtört volt és öregedett két hónap alatt.

– Én csak azt szeretném… hogy végre ne csak másokért éljek – mondtam könnyekkel a szememben.

Sokáig hallgattunk. Végül Lajos megszorította a kezemet:

– Próbáljuk meg újra… de most másképp!

Hazamentem vele. Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. De elkezdett segíteni: bevásárolt, főzött néha, sőt egyszer még elmosogatott is! Néha együtt mentünk sétálni vagy moziba – ilyesmi sosem volt régen.

A lányok is gyakrabban jöttek haza. Mintha ők is megérezték volna: most már nem csak anya vagyok nekik, hanem valaki más is – egy nő, aki újra élni akar.

Most itt ülök az ablakban és nézem az őszi esőt. Az élet nem lett könnyebb – de végre érzem: élek.

Vajon hányan vannak még hozzám hasonlóan ebben az országban? Hány asszony él úgy le egy életet, hogy közben elfelejti önmagát? És vajon hányan mernek végül változtatni?