Nyolc év után visszatértem anyám sírjához – és egy kislány megváltoztatta az életem

– Miért most jöttél vissza, Gábor? – kérdezte magamban a hangom, miközben a temető rozsdás kapuját löktem be. A szél hidegen csapott arcomba, mintha csak anyám szigorú tekintetét érezném újra. Nyolc év telt el azóta, hogy utoljára itt jártam. Nyolc év bűntudat, harag és önvád. Azt hittem, ha elmenekülök Budapestről, ha mindent hátrahagyok – a válást, a csalódást, a barátok árulását –, akkor majd könnyebb lesz. De nem lett.

A sírhoz érve megálltam. A fejfán még mindig ott volt a nevem: „Szeretett fia: Gábor”. Elszorult a torkom. Anyám mindig azt mondta: „Fiam, az életben csak egy dolog biztos – az, hogy a családod mindig ott lesz neked.” De én ezt is elrontottam. A válásom után mindenki elfordult tőlem. Az öcsém, Péter, aki sosem bocsátotta meg, hogy nem álltam ki mellette apánk halála után. Az exfeleségem, Dóra, aki egykor mindent jelentett – most már csak egy név a válási papírokon. És én? Én csak menekültem.

– Sajnálom, anya – suttogtam, és letérdeltem a sír mellé. – Sajnálom, hogy nem voltam itt. Hogy nem voltam jó fiú…

A csendet egy vékony hang törte meg mögöttem:

– Bácsi, segítene nekem?

Megfordultam. Egy kislány állt ott, talán hét-nyolc éves lehetett. Szőke copfja kibomlott, arcán por és könnyek keveréke.

– Mit szeretnél? – kérdeztem halkan.

– Nem bírom el a locsolókannát – mutatott egy rozsdás kannára. – Anyukám beteg lett, de megígértem neki, hogy meglocsolom a nagyi virágait.

Felálltam, kezembe vettem a kannát.

– Hol van a nagymama sírja?

– Ott, a harmadik sorban – mutatott balra. – Éva néni vagyok… vagyis… engem Zsófinak hívnak, de a nagyi mindig azt mondta: „Te vagy az én kis Éva nénim.”

Elmosolyodtam. Valami melegséget éreztem a mellkasomban, amit rég nem tapasztaltam.

Ahogy együtt locsoltuk a virágokat, Zsófi mesélni kezdett:

– Tudja, bácsi, anyukám nagyon szomorú mostanában. Azt mondja, hogy az emberek néha elmennek örökre, de ha szeretjük őket, akkor mindig velünk maradnak. Maga is szerette a mamáját?

Nagyot nyeltem.

– Igen… nagyon szerettem. Csak néha nem tudtam kimutatni.

Zsófi bólintott.

– Az én apukám is elment. Anyukám azt mondja, hogy ő már nem jön vissza. De én mindig várok rá…

A szívem összeszorult. Hirtelen úgy éreztem, mintha magamat látnám ebben a kislányban: elveszettnek, reménykedőnek.

– Tudod mit? – kérdeztem halkan. – Szerintem az apukád nagyon büszke lenne rád.

Zsófi rám nézett nagy barna szemekkel.

– Maga szerint tényleg?

Bólintottam.

– Biztos vagyok benne.

A temetőből kifelé menet Zsófi anyukája várt minket. Harmincas évei végén járó nő volt, fáradt arccal és meleg mosollyal.

– Zsófi! Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte aggódva.

– Segített nekem ez a bácsi! – kiáltotta Zsófi boldogan.

A nő rám nézett.

– Köszönöm… Nem is tudom…

– Gábor vagyok – nyújtottam kezet zavartan.

– Éva – mondta halkan. – Bocsásson meg Zsófinak… nehéz időszak ez nekünk.

– Nekem is – vallottam be őszintén.

Ettől kezdve minden héten kijártam anyám sírjához. És minden alkalommal találkoztam Zsófival és Évával. Egyre többet beszélgettünk: először csak a temetőben, aztán már Éváék otthonában is. Megismertem az ő történetüket: Éva férje elhagyta őket egy másik nő miatt; Zsófi azóta fél az elválástól és minden este sírva alszik el; Éva pedig próbál erős maradni, de néha összeroppan a terhek alatt.

Egyik este Éva hívott fel:

– Gábor… tudna vigyázni Zsófira? Nekem ügyeletbe kell mennem a kórházba.

– Természetesen – feleltem gondolkodás nélkül.

Aznap este Zsófi odabújt hozzám mesenézés közben:

– Maga olyan igazi apukás bácsi…

Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét.

A faluban persze hamar híre ment annak, hogy „a pesti Gábor” összejár egyedülálló anyával és annak lányával. A szomszédok összesúgtak mögöttünk: „Biztos csak kihasználja őket”, „Mit akarhat egy ilyen férfi egy ilyen nőtől?” Egyik nap Péter öcsém is felhívott:

– Te tényleg be akarsz költözni ahhoz az asszonyhoz? Anyánk forogna a sírjában!

– Péter! – kiáltottam rá dühösen. – Anyánk azt akarta volna, hogy boldog legyek! Nem érdekelnek már a falusi pletykák!

De belül mégis mardosott a kétség: vajon helyes-e új életet kezdeni valaki mással? Vajon lehet-e pótolni egy elveszett családot?

Egyik este Éva sírva borult rám:

– Félek… Félek újra bízni valakiben… Félek attól is, hogy Zsófi megszeret magát… és maga is elmegy majd egyszer…

Átöleltem őt.

– Éva… én sem vagyok tökéletes. De szeretnék segíteni nektek… és talán magamon is segíteni ezzel.

Az idő lassan gyógyította sebeinket. Együtt jártunk piacra, főztünk gulyást vasárnaponként; Zsófi rajzolt nekem apák napi képeslapot; Évával esténként hosszú sétákat tettünk a Tisza-parton.

Egy év telt el így. Egy év alatt megtanultam újra bízni – magamban és másokban is. Megtanultam megbocsátani Dórának; kibékültem Péterrel; sőt, még anyám sírjánál is békére leltem végre.

Most itt ülök Évával és Zsófival egy nyári estén a verandánk lépcsőjén. Zsófi nevetve ugrik az ölembe:

– Gábor bácsi! Maga most már tényleg velünk marad?

Ránézek Évára; ő bólint és mosolyog.

Talán sosem leszünk tökéletes család – de most már tudom: nem is kell annak lennünk ahhoz, hogy boldogok legyünk.

Vajon hányan vannak még Magyarországon olyanok, akik csak azért nem mernek újrakezdeni, mert félnek a múlt árnyaitól vagy mások véleményétől? Ti mit gondoltok: lehet-e igazán új családot építeni ott, ahol minden darabokra hullott?