„Nem vagyok elég jó a családodnak?” – Egy meny története a bizalomról és családi határokról

– Mit csináltál a nappalimban, Zsófi? – kérdezte Éva, az anyósom, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha legalábbis betörő lennék. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Azt hittem, örülni fog annak, amit tettem. Hogy végre elismer majd, vagy legalább egy mosolyt kapok tőle. Ehelyett csak gyanakvást és hidegséget éreztem.

Az egész úgy kezdődött, hogy Laci, a férjem, aggódott Éváért. Az utóbbi időben egyre nehezebben mozgott a lakásában, minden tele volt régi bútorokkal, kacatokkal, amiket sosem dobott ki. – Segítenünk kellene anyunak – mondta Laci egy este. – Már alig fér el a saját otthonában. Talán ha kicsit átrendeznénk, könnyebb lenne neki.

Én pedig – mint mindig – próbáltam megfelelni. Sosem voltam az a tipikus meny, aki csak panaszkodik az anyósára. Inkább igyekeztem közeledni hozzá, hátha egyszer majd elfogad. Így hát egy hétvégén összeszedtem minden bátorságomat, és felajánlottam Évának: – Segítek rendet rakni, ha szeretnéd.

Ő csak bólintott, de láttam rajta, hogy nem örül igazán. Mégis beengedett. Két napig pakoltam, törölgettem a port, selejteztem ki a régi újságokat és üres befőttesüvegeket. A szekrény tetején találtam egy régi fényképalbumot is, amit gondosan letöröltem és visszatettem a polcra. Minden mozdulatommal igyekeztem tiszteletben tartani az emlékeit.

Amikor végeztem, a lakás világosabb lett, tágasabb. Azt hittem, Éva majd örülni fog. Ehelyett most ott állt előttem, szinte remegett a dühtől.

– Hova tetted a barna vázámat? Az apámtól kaptam! És miért van minden más helyen? – kérdezte élesen.

– Nem dobtam ki semmit, csak átrendeztem… – próbáltam magyarázkodni. – A váza ott van a polcon, csak most jobban látszik.

– Neked ehhez nincs jogod! Ez az én otthonom! – csattant fel.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. Laci próbált közbelépni: – Anya, Zsófi csak segíteni akart…

– Nem kértem segítséget! – vágott vissza Éva. – És különben is… ki tudja, mit vitt el innen?

Ez volt az a pillanat, amikor valami eltört bennem. Hónapok óta próbáltam jóban lenni vele: vittem neki süteményt, elhoztam az orvostól gyógyszert, meghívtuk magunkhoz ebédre. De mindig csak azt éreztem: sosem vagyok elég jó.

Aznap este csendben ültünk Lacival a konyhában. Ő csak nézett maga elé.

– Sajnálom – mondta halkan –, nem tudom, miért ilyen veled.

– Talán sosem fog elfogadni – suttogtam vissza.

Másnap Éva felhívta Lacit. Hallottam a telefonban a hangját: – Nem akarom, hogy Zsófi többet idejöjjön egyedül! Nem bízom benne.

Ez már több volt annál, amit el tudtam viselni. Napokig nem mentem át hozzájuk. Laci próbált közvetíteni köztünk, de Éva hajthatatlan volt. A családi ebédeken is feszültség ült a levegőben; minden mondatomra gyanakvó pillantás volt a válasz.

Egy este Laci anyja váratlanul megjelent nálunk. Leült az asztalhoz, és hosszan nézett rám.

– Tudod, Zsófi… nekem nehéz elfogadni azt, hogy valaki más rendezi át az életemet. Minden tárgyhoz emlék köt…

– Ezt értem – mondtam halkan –, de én tényleg csak segíteni akartam.

– Lehet… de néha az ember inkább maga akarja eldönteni, mit tart meg és mit enged el.

A szavai fájtak, de végre őszinték voltak. Akkor értettem meg: nem rólam szólt ez az egész. Hanem arról a félelemről, hogy elveszíti az irányítást az élete felett.

Azóta óvatosabb vagyok. Nem ajánlom fel automatikusan a segítségemet; inkább megkérdezem: mire van szüksége? Néha még mindig érzem azt a távolságot köztünk. De már nem akarok görcsösen megfelelni.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg sosem leszek elég jó ebben a családban? Vagy csak másképp kellene szeretnem őket? Ti mit tennétek a helyemben?