„Nem vagyok a szolgátok!” – Egy anya harca a felnőtt gyerekével és a saját határaival

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Anikó! – csattant fel a hangom, miközben a bejárati ajtóban álltam, és néztem, ahogy a lányom egy idegen fiúval együtt cipeli be a bőröndjeit a lakásomba. – Anyu, ne kezd már megint! – vágott vissza Anikó, miközben a fiú, akit csak futólag ismertem, rám se nézve letette a táskáját a nappali közepére. – Ő Gergő. Mostantól velünk lakik. – mondta olyan természetességgel, mintha csak azt közölné, hogy esik az eső.

A szívem hevesen vert. A lakás, amiért harminc évig dolgoztam, ahol minden polc és szőnyeg az én választásom volt, hirtelen idegennek tűnt. – Szervusz, Gergő vagyok – mondta végül a fiú, de a hangjában nem volt semmi tisztelet. Inkább olyan volt, mint aki azt várja, hogy most már főzzek neki egy kávét.

– Anikó, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem halkan. A lányom csak legyintett. – Most ne, anyu, fáradtak vagyunk. Egyébként is, Gergő nem szereti a halászlevet, szóval valami mást főzhetnél vacsorára. –

A gyomrom görcsbe rándult. Hát így lesz ez mostantól? Én főzök, mosok, takarítok két felnőtt ember után, akiknek még az is sok, hogy köszönjenek? De nem szóltam semmit. Csak bementem a konyhába, és remegő kézzel elővettem a tojásokat. Aztán hallottam, ahogy nevetgélnek a szobámban – mert persze oda mentek be.

Este vacsoránál próbáltam beszélgetni velük. – Anikó, meddig tervezitek ezt így? – kérdeztem óvatosan. A lányom rám se nézett. – Amíg akarjuk. Gergő albérletben lakott három másik fiúval, ott nem lehet tanulni. Itt legalább nyugi van. Meg hát… te úgyis egyedül vagy.

Egyedül vagyok. Ez igaz. Amióta az apja elhagyott minket egy fiatalabb nő miatt, tényleg csak Anikó maradt nekem. Mindent megtettem érte: különórákra járattam, új telefont vettem neki karácsonyra, még akkor is, amikor nekem már csak a Lidl akciós csirkefarhátja jutott. És most? Most azt érzem, mintha csak egy kényelmes háttér lennék az életében.

Az első hét maga volt a pokol. Gergő egész nap a gép előtt ült és játszott vagy sorozatot nézett. A konyhában minden este hegyekben álltak a tányérok. Anikó reggelente úgy ment el az egyetemre, hogy még csak el sem köszönt. Ha szóltam valamiért – például hogy legalább vigyék le a szemetet –, csak annyit mondtak: „Majd később.”

Egy este aztán betelt a pohár. Hazajöttem egy hosszú műszak után (ápolónő vagyok egy budapesti kórházban), és azt láttam: a nappali tele van pizzás dobozokkal, üres energiaitalos dobozokkal és Gergő zoknijával. A fürdőszobában eldugult a lefolyó – Anikó haja mindenhol –, de persze senki nem takarított ki.

– Elég volt! – kiáltottam rájuk. – Ez az én lakásom! Nem vagyok a szolgátok! Ha itt akartok lakni, akkor tartsátok be a szabályaimat!

Anikó felpattant a kanapéról. – Anyu! Miért kell mindig mindent túlreagálnod? Más anyák örülnének, ha ilyen közel lennének a gyerekeikhez! Te meg csak panaszkodsz!

– Más anyák gyerekei talán segítenek otthon! – vágtam vissza.

Gergő csak vállat vont: – Ha ennyire zavarunk, keresünk másik helyet.

– Tessék! Menjetek! – mondtam dühösen, de belül összetörtem.

Aznap este sírva feküdtem le. Emlékszem, mennyire vágytam rá régen, hogy Anikó majd egyszer hazahozza az első szerelmét bemutatni nekem. De nem így képzeltem el ezt az egészet. Nem ilyen ridegen.

Másnap reggel csend volt. Anikó nem szólt hozzám egész nap. Gergő is kerülte a szemkontaktust. Próbáltam beszélni velük: – Nézzétek, én tényleg szeretlek titeket… de ez így nem megy tovább. Felnőttek vagytok már. Dolgozni kéne menni legalább részmunkaidőben! Vagy legalább segíteni itthon!

Anikó csak annyit mondott: – Neked soha semmi nem jó.

A következő napokban próbáltam kompromisszumot keresni: írtam egy listát a házimunkáról; felosztottam ki mikor főz vagy takarít; kértem hozzájárulást a rezsihez is (hiszen minden hónapban remegve nézem az MVM számlát). De minden próbálkozásom falakba ütközött.

Egy este aztán Anikó kiborult:
– Te sosem értettél meg engem! Mindig csak dolgoztál! Most végre boldog vagyok Gergővel… de te ezt is tönkre akarod tenni!
– Nem akarom tönkretenni! Csak azt szeretném, ha felnőttként viselkednétek!
– Felnőttek vagyunk! De te mindig mindent irányítani akarsz!
– Nem irányítani akarok… csak tiszteletet!

A veszekedés után napokig alig szóltunk egymáshoz. A lakásban feszültség vibrált minden mozdulatban: ha találkoztunk a konyhában, csak némán kerülgettük egymást.

Egy péntek este Anikó bejelentette:
– Elköltözünk Gergővel albérletbe. Majd megoldjuk valahogy.
A hangja remegett – egyszerre volt benne dac és félelem.

Aznap éjjel nem aludtam. Vajon jól döntöttem? Lehetett volna másképp? Miért lett ilyen önző a lányom? Vagy én rontottam el mindent?

A következő hetekben üres lett a lakás. Hiányzott Anikó nevetése… de hiányzott az is, hogy valaki összekoszolja utánam a fürdőt? Nem tudom.

Egy hónap múlva Anikó felhívott:
– Anyu… bocsánatot szeretnék kérni.
A hangja halk volt és őszinte.
– Sokat gondolkodtam… igazad volt sok mindenben. Megpróbálunk Gergővel dolgozni is suli mellett… És ha néha átjövünk vasárnap ebédre…?
A szívem majd kiugrott örömömben.
– Persze, kicsim… mindig várni foglak titeket.

Most már tudom: néha muszáj nemet mondani annak is, akit legjobban szeretsz. Mert csak így tanulhatja meg az életet igazán.

De vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hol van az egészséges határ szeretet és önfeladás között? Ti mit tennétek az én helyemben?