„Nem vagyok a cselédetek!” – Egy magyar meny életének drámája egy fedél alatt

– Elég volt! – csattantam fel, és a kanál hangosan koppant a tányér szélén. Az egész konyha elnémult, csak az óra kattogott a falon. Anyósom, Ilona néni, rám meredt, mintha szellemet látna. A férjem, Gábor, zavartan piszkálta a krumplipürét. – Nem vagyok a cselédetek! – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta gyűjtögettem magamban.

Ilona néni felhúzta az orrát. – Hogy beszélsz te velem, Anna? Ez az én házam! – szólt vissza, de a hangjában már nem volt annyi erő, mint régen.

– A mi otthonunk is – próbált közvetíteni Gábor, de anyja egy pillantással elhallgattatta.

– Amíg én vagyok az idősebb, itt én mondom meg, mi hogy lesz! – jelentette ki Ilona néni, és összefonta a karját.

A kezem remegett. Annyiszor lenyeltem már a sértéseit, a parancsait: „Anna, mosogass el!”, „Anna, vidd le a szemetet!”, „Anna, főzz levest Gábornak!” Mintha csak azért lennék ebben a házban, hogy kiszolgáljam őket. Pedig én is dolgozom: reggel hatkor kelek, fél hétkor már a buszon ülök, egész nap a könyvelőirodában görnyedek a számítógép előtt. Este fáradtan hazaesem – és kezdődik elölről.

– Nem bírom tovább – suttogtam inkább magamnak, de mindenki hallotta.

Ilona néni felállt. – Ha nem tetszik, el lehet menni! – mondta hidegen.

Gábor rám nézett. A szemében ott volt a félelem: vajon tényleg megteszem-e?

– Anyu… – kezdte halkan –, Anna tényleg sokat dolgozik. Talán…

– Talán mi? – csattant fel Ilona néni. – Talán nekem kellene mosogatni? Hát ki tartja ezt a házat rendben? Ki főzött rád húsz éven át?

– De most már felnőtt vagyok! – vágott vissza Gábor. – És Anna is! Nem lehet mindig mindent ráhagyni!

Ilona néni szeme összeszűkült. – Látod? Ezért nem akartam soha menyt a házba! Mindent felforgatnak…

Éreztem, ahogy könny szúrja a szemem. Eszembe jutottak anyám szavai az esküvőnk előtt: „Anna, biztos vagy benne? Egy fedél alatt az anyósoddal? Nem lesz könnyű…” Akkor nevettem rajta. Most már tudom: igaza volt.

– Én csak egy kis tiszteletet szeretnék – mondtam halkan. – És egy kis nyugalmat. Nem akarok minden este veszekedést.

Ilona néni leült, nagyot sóhajtott. – Nekem is nehéz. Mióta meghalt az uram… egyedül maradtam. Gábor az egyetlen fiam. Nem akarom elveszíteni.

A szívem összeszorult. Hirtelen nem láttam benne csak egy magányos öregasszonyt, aki retteg attól, hogy kicsúszik alóla a talaj.

– Senki nem akarja elvenni tőled Gábort – mondtam csendesen. – De nekünk is kell egy kis szabadság. Egy kis élet.

Gábor bólintott. – Anyu, mi szeretünk téged. De Annával együtt vagyunk egy pár. Szeretnénk néha kettesben lenni. Szeretnénk saját döntéseket hozni.

Ilona néni hallgatott. Aztán hirtelen felállt, és kiment a konyhából.

Csend lett. Csak az óra kattogott tovább.

Gábor átölelt.

– Sajnálom – suttogta. – Tudom, hogy nehéz velem…

– Nem veled nehéz – ráztam meg a fejem –, hanem ezzel az egésszel. Hogy mindig választani kell: vagy te, vagy ő…

Aznap este Ilona néni nem szólt hozzám. Másnap reggel azonban ott állt a konyhában, kezében egy bögre teával.

– Anna – mondta halkan –, beszéljünk.

Leültem vele szemben.

– Tudod… amikor fiatal voltam, én is utáltam az anyósomat – kezdte váratlanul. – Mindig beleszólt mindenbe. Megfogadtam: ha egyszer nekem lesz menyem, másképp csinálom majd…

Elmosolyodtam keserűen.

– Akkor most itt az alkalom.

Ilona néni sóhajtott.

– Félek attól, hogy ha nem tartom kézben a dolgokat, elveszítem Gábort… Meg aztán… öregszem is… félek az egyedülléttől.

Megfogtam a kezét.

– Nem kell félned tőlünk. De muszáj lesz új szabályokat hoznunk. Mert én így nem bírom tovább.

Hosszan nézett rám.

– Milyen szabályokat?

Elővettem egy papírt és tollat.

– Például: mindenki maga után pakol. A főzésen osztozunk: egyik nap te főzöl, másik nap én vagy Gábor. A hétvégén pedig mindhárman együtt ebédelünk, de utána mindenkinek lehet saját programja is.

Ilona néni elgondolkodott.

– És ha nem sikerül betartani?

– Akkor újra leülünk beszélgetni.

Nagyot sóhajtott.

– Jó… Próbáljuk meg.

Az első hetek nehezek voltak. Ilona néni gyakran megfeledkezett az új szabályokról: bejött hozzánk kopogás nélkül, vagy rám szólt főzés közben. Néha kiborultam: sírtam a fürdőszobában, Gábor vigasztalt. Máskor Ilona néni panaszkodott a szomszéd Marikának: „Ez az Anna mindent felforgat!”

De lassan változott valami. Egy este Ilona néni bejött hozzánk kopogva:

– Anna, segítenél nekem befőzni az epret?

Elmosolyodtam.

– Persze!

Nevettünk együtt a konyhában, mint két barátnő. Gábor is csatlakozott: ő mosta az üvegeket, mi kavartuk a lekvárt.

Aztán jött egy újabb próbatétel: karácsony előtt Ilona néni elesett a piacon és eltörte a csuklóját. Hirtelen minden rám szakadt: főzés, takarítás, bevásárlás…

Egy este kiborultam:

– Nem bírom tovább! Miért mindig nekem kell mindent csinálnom?

Gábor átölelt.

– Segítek! – mondta határozottan –, de anyunak is szólok: ha meggyógyul, visszaállunk az új rendre!

Ilona néni hallotta ezt az ajtón keresztül. Másnap reggel bicegve jött be hozzánk:

– Anna… köszönöm neked mindent… Tudom, hogy sokat vállalsz magadra miattam…

Megöleltem őt is.

A karácsony végül békében telt el: mindhárman együtt díszítettük a fát, Ilona néni diktálta az utasításokat (de már mosolyogva), Gábor viccelődött, én pedig először éreztem azt: talán mégis lehet ebből igazi család.

De tudom: minden nap új harc kezdődik önmagammal és velük is. Vajon meddig lehet így élni? Meddig kell alkalmazkodnom ahhoz, hogy valaki más házában vagyok otthon? És vajon tényleg csak vér szerinti család lehet család?