„Nem mondtam rá egy rossz szót sem, mégis elfordult tőlem: hogyan távolított el a menyem a fiamtól és az unokámtól” – Egy magyar nagymama vallomása

– Miért nem jössz ki hozzánk, Anya? – kérdezte a fiam, Gergő, a telefonban, miközben a háttérben hallottam az unokám, Marci nevetését. A szívem összeszorult. – Hát… – kezdtem bizonytalanul. – Nem akarok zavarni titeket.

De valójában nem ezért nem mentem. Hanem mert már hónapok óta érzem, hogy nem vagyok szívesen látott vendég náluk. És ez nem Gergő hibája. Hanem a menyemé, Dóráé, aki valamiért úgy döntött, hogy én csak teher vagyok számukra.

Pedig soha, de soha nem mondtam rá egy rossz szót sem. Nem szóltam bele a nevelésbe, nem kritizáltam a főztjét, nem kértem számon semmit. Mindig csak segíteni akartam. Mégis… valami megváltozott közöttünk, és én csak állok tanácstalanul, mint egy idegen az utcán.

Az egész talán akkor kezdődött, amikor Gergő bejelentette, hogy Dórával összeházasodnak. Egy vasárnapi ebédnél történt, nálam, a régi kockaházban Újpesten. – Anya, szeretném, ha megismernéd Dórát – mondta Gergő izgatottan. – Már régóta együtt vagyunk, és… szeretnénk összeházasodni.

Örültem neki. Tényleg örültem! Hiszen minden anya azt akarja, hogy a fia boldog legyen. – Nagyon örülök nektek! – mondtam őszintén, és átöleltem Gergőt. Dóra is ott ült az asztalnál, csendesen mosolygott. Akkor még azt hittem, minden rendben lesz.

Az esküvő után azonban valami megváltozott. Egyre ritkábban hívtak át magukhoz. Ha mentem is, Dóra mindig sietett valahová: „Bocsánat, most dolgom van”, „Sokat kell dolgoznom”, „Fáradt vagyok”. Eleinte azt hittem, csak beilleszkedési nehézségek ezek – hiszen ő vidékről költözött fel Budapestre –, de aztán rájöttem: engem kerül.

Aztán megszületett Marci. Az első unokám! A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben. Sütöttem pogácsát, vittem babaruhát, vettem játékokat… De Dóra mindig sietett: „Most alszik a baba”, „Ne zavarjuk meg”, „Majd máskor”.

Egy alkalommal Gergővel kettesben maradtunk a konyhában. – Fiam – kezdtem óvatosan –, haragszik rám Dóra? Valamit rosszul csináltam?

Gergő zavartan nézett rám: – Nem tudom, Anya… Szerintem csak fáradt. Ne vedd magadra.

De magamra vettem. Mert minden alkalommal éreztem azt a feszültséget, amikor beléptem hozzájuk. Mintha Dóra falat húzott volna közénk.

Próbáltam beszélgetni vele: – Dóra, ha bármiben segíthetek…
– Köszönöm, de nincs szükség segítségre – vágta rá hűvösen.
– Tudod… én csak szeretnék része lenni Marci életének.
– Majd ha nagyobb lesz – mondta röviden.

Hazafelé a villamoson sírtam. Azt éreztem: valamiért büntetnek engem. De miért? Mit tettem? Talán túl sokat akartam segíteni? Vagy túl keveset? Talán túl gyakran hívtam fel őket? Vagy épp ellenkezőleg: túl ritkán?

A barátnőm, Marika szerint ez tipikus magyar családi helyzet: „Az anyós mindig ellenség lesz, akármit csinál.” De én nem akarok ellenség lenni! Én csak szeretnék nagymama lenni.

Egyik nap váratlanul beállítottam hozzájuk egy kis süteménnyel. Dóra ajtót nyitott, és már az arcán láttam: nem örül nekem.
– Szia! Csak gondoltam… hoztam egy kis almás pitét.
– Köszönöm – mondta feszülten –, de most tényleg nem alkalmas.
– Csak egy percre jöttem…
– Most tényleg nem jó – ismételte meg.

Gergő közben kijött Marcival a karján.
– Szia Anya! Nézd csak, Marci már jár!
A kisfiam rám mosolygott, de Dóra már tuszkolta is vissza őket a lakásba.
– Menjetek be gyorsan, megfázik!

Ott álltam az ajtóban a süteményes dobozzal a kezemben. A lépcsőházban egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy koldus.

Azóta sem hívnak át gyakran. Ha telefonálok, Dóra veszi fel:
– Szia! Gergő most dolgozik.
– És Marci hogy van?
– Jól van. Most alszik.
– Mikor láthatom?
– Majd megbeszéljük.

Hetek telnek el így. Néha Gergő titokban ír egy üzenetet: „Anya, minden rendben lesz.” De nem lesz rendben! Mert érzem: elveszítem őket.

A karácsony volt a legfájdalmasabb. Meghívtam őket hozzám vacsorára. Dóra visszaírt: „Köszönjük, de idén otthon maradunk.”
Gergő később felhívott:
– Ne haragudj, Anya… Dóra mostanában nagyon feszült.
– Értem – mondtam halkan –, de legalább Marci ajándékát átadhatom?
– Leteszem majd a postaládába – mondta gyorsan.

Ott ültem szenteste egyedül a nappaliban. A tévében ment valami régi magyar film, de én csak bámultam ki az ablakon a hóesésbe.

Azóta próbálom elfogadni: lehet, hogy sosem leszek igazán része az életüknek. Talán Dóra múltjában történt valami rossz? Talán fél attól, hogy elveszíti Gergőt? Vagy egyszerűen csak ilyen típus? Nem tudom.

A szomszédasszonyom szerint hagynom kellene az egészet: „Majd ha szükségük lesz rád, keresni fognak.” De én félek attól a naptól is. Mi van, ha addigra már késő lesz? Mi van, ha Marci úgy nő fel, hogy nem is ismer engem?

Sokan mondják: „Ne erőltesd!” De hogyan ne erőltessem azt, hogy szerethessem az unokámat? Hogyan fogadjam el ezt a távolságot?

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar nagymama érez még így? Hányan ülnek otthon csendben vasárnap délutánonként, miközben más családok együtt nevetnek a játszótéren?

Talán egyszer majd minden megváltozik. Talán egyszer Dóra is rájön arra, hogy nem vagyok ellenség… Csak egy nagymama vagyok, aki szeretne adni abból a kevésből is, ami még maradt neki.

De addig is maradnak ezek a csendes délutánok és az üresen kongó lakás.

Ti mit tennétek az én helyemben? Tényleg csak várni lehet? Vagy van remény arra, hogy egyszer újra család lehetek velük?