Nem mindennapi nyaralás az anyósomnál: Miért nem megyek vissza soha többé?

– Zsuzsa, kelj már fel, hat óra van! – harsogott be az ajtón az anyósom, Ilona néni, miközben a redőnyt is felrántotta. A szívem a torkomban dobogott, a gyerekek összerezzentek mellettem az ágyban. – Itt vidéken nem alszunk délig, mint Pesten! – folytatta, és már hallottam is a konyhában a fazekak csörömpölését.

A férjem, Gábor csak egy bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd magára húzta a takarót. A két gyerek, Bence és Lili, álmosan néztek rám: „Anya, miért nem lehet itt aludni?” – suttogta Lili.

Azt hittem, ez a nyaralás majd közelebb hoz minket egymáshoz. Ilona néni már hónapok óta hívogatott minket Szolnok melletti kis falujába. „Gyertek, friss levegő, házi koszt, nyugalom!” – ígérte mindig. Miután mindketten kiégtünk a munkahelyünkön, úgy gondoltuk, jót fog tenni egy hét vidéken. De már az első reggel rájöttem: ez nem pihenés lesz, hanem túlélőtábor.

A házban minden recsegett-ropogott. A fürdőszobában csak hideg víz folyt, a vécé az udvar végében volt. A gyerekek először azt hitték, viccelek, amikor mondtam nekik, hogy papucsban kell kimenni pisilni. Bence sírva fakadt: „Anya, én nem akarok itt lakni!”

A reggelihez Ilona néni rántottát rakott elénk, de valami furcsa szag lengte körül. – Ez házi tojás, nem olyan műanyag, mint amit ti vesztek a Tescóban! – mondta büszkén. Gábor próbált kedvesen mosolyogni, de láttam rajta is a feszültséget. Lili csak turkált a villájával.

– Nem ízlik? – kérdezte Ilona néni gyanakodva.
– Dehogynem, csak… kicsit más az íze – próbáltam menteni a helyzetet.
– Persze, mert ti már elfelejtettétek, mi az igazi étel! – csattant fel.

Már ekkor éreztem, hogy ez a hét nem lesz könnyű. De még csak most kezdődött igazán.

Délelőtt kimentünk „segíteni” a kertbe. Ilona néni kiosztotta a feladatokat: Bence kapát kapott (amit alig bírt el), Lili vödröt. – Itt mindenki dolgozik! – jelentette ki katonásan. A gyerekek tíz perc után panaszkodni kezdtek: „Meleg van! Fáj a kezem! Mikor megyünk játszótérre?”

– Ezek a mai gyerekek semmit sem bírnak! – sóhajtozott Ilona néni hangosan, hogy biztosan halljuk.

Ebédre pacalt főzött. Amikor kitette elénk az asztalra, Bence elsírta magát: „Ez mi?!”
– Ez az igazi magyar étel! – mondta Ilona néni sértődötten. – Nem az a pizza meg hamburger!
Gábor próbálta csitítani: – Anya, tudod, hogy a gyerekek válogatósak…
– Mert elkényeztettétek őket! Bezzeg amikor te voltál kicsi…

A délutánok sem voltak jobbak. Ilona néni bekapcsolta a tévét – hangosan –, és végignézte az összes délutáni sorozatot. Amikor szóltam neki halkan:
– Ilona néni, Lili aludna egy kicsit…
– Ez az én házam! Ha nem tetszik, lehet menni! – vágta rá.

Este Gáborral suttogva beszéltük meg:
– Nem bírom tovább…
– Tudom… de hát mégiscsak az anyám…
– De miért kell mindent úgy csinálni, ahogy ő akar?
– Ő ilyen… mindig is ilyen volt.

A harmadik napon már titokban főztünk tésztát a gyerekeknek este kilenckor. Ilona néni persze kiszúrta:
– Mit csináltok ott? Nem elég az én főztöm?
– Csak… Lili éhes maradt…
– Mert nem eszi meg azt, amit elé raknak! Régen ezért pofon járt volna!

A feszültség egyre nőtt. Gábor egyre többet járt ki cigizni az udvarra. Én esténként sírva fakadtam a fürdőben (hideg víz ide vagy oda). A gyerekek számolták vissza a napokat: „Mikor megyünk haza?”

A csúcspont pénteken jött el. Ilona néni reggel közölte:
– Ma disznóvágás lesz a szomszédban! Mindenki megy segíteni!
Bence halálra vált arccal nézett rám:
– Anya… mi az a disznóvágás?
Lili sírva fakadt: – Nem akarok menni!

Ekkor robbantam:
– Elég volt! Nem vagyunk katonák! Nem azért jöttünk ide, hogy minden percben parancsokat kapjunk!
Ilona néni megsértődött:
– Ha nem tetszik, akkor menjetek haza! Nekem nem kell ilyen vendég!

Gábor próbált közvetíteni:
– Anya… Zsuzsa csak fáradt…
– Fáradt? Mitől? Attól, hogy egész nap semmit sem csinál?

Aznap este összepakoltunk és másnap reggel szó nélkül elindultunk haza. A gyerekek felszabadultan nevettek az autóban. Gábor némán vezetett. Én csak ültem és próbáltam feldolgozni az elmúlt hetet.

Otthon napokig nem beszéltünk Ilona nénivel. A férjemmel is feszült lett minden szóváltás. Vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg lehetetlen áthidalni ezt a generációs szakadékot?

Most már tudom: soha többé nem megyek vissza így vidékre. De vajon tényleg csak én látom így? Más családokban is ennyire nehéz megtalálni a közös hangot? Vagy csak nálunk lehetetlen kompromisszumot kötni?