Nem bírom tovább hallgatni – Egy magyar panelházban élő nyugdíjas vallomása a csendről, haragról és megbékélésről

– Elég volt! – üvöltöttem a plafon felé, miközben ököllel csaptam a radiátorra. – Hajnali egy van, és ezek megint buliznak! Hát nincs ezekben semmi tisztesség? – A hangom visszhangzott a sötét, dohos panelban, mintha az egész ház velem együtt szenvedne.

– Apa, ne idegeskedj már – szólt oda fásultan a lányom, Nóra, aki a kanapén ült, telefonját nyomkodva. – Majd holnap beszélsz velük.

– Holnap? Mégis meddig kell ezt tűrnöm? Egy hónapja költöztek fölénk, azóta minden éjjel ez megy! – A hangom remegett a tehetetlenségtől. – Ezek nem szomszédok, hanem valami átok!

– Apa, halkabban… felébreszted Annát – sóhajtott Nóra, a tízéves unokámra célozva.

– Legalább tudja meg ő is, milyen világban élünk! – morogtam, majd az ablakhoz léptem és kitártam. – Hé! Elég volt ebből a ricsajból!

A felettünk lévő ablakban egy borzas hajú fiú jelent meg.

– Hé, öreg! Ne ordibálj már! Mások is alszanak! – kiabált vissza gúnyosan.

– Hogy mersz így beszélni velem? Azonnal lemegyek hozzátok! – fenyegetőztem, de csak becsapta az ablakot. A zene még hangosabb lett.

Leültem a kopott fotelba, kezem remegett. A szívem hevesen vert. Nóra végre rám nézett.

– Apa, jól vagy? Hozzak gyógyszert?

– Adj egy kis Seduxent… vagy inkább egy pálinkát – suttogtam.

Nóra vizet hozott és leült mellém. – Nem lehetne egyszerűen elengedni? Tudod, mennyi stresszt okozol magadnak?

– Neked könnyű mondani! Te eljössz innen reggel, én meg itt maradok ezekkel! Régen ilyen nem volt. Mindenki ismert mindenkit. Most csak idegenek… és ez a zaj!

Nóra vállat vont. – Apa, nekem holnap munka van. Anna iskolába megy. Nem maradhatok itt örökké.

– Persze… menjetek csak. Maradjon itt az öreg bolond a bajaival.

Nóra gyorsan összepakolt és elment. Egyedül maradtam a sötétben, miközben a plafonból dübörgött a basszus. Felhívtam a közös képviselőt – nem vette fel. A rendőrségen is csak annyit mondtak: „Majd ha lesz szabad járőr.” Vajon hányan szenvednek még így ebben az országban?

Az ablakból néztem ki az üres parkolóra. A régi idők jutottak eszembe: amikor még Kati élt, amikor még volt élet ebben a lakásban. Most csak magány és zaj.

A plafonból újabb csörömpölés hallatszott. Felkaptam a köntösöm és felmentem. Dörömböltem az ajtón.

– Ki az? – szólt ki egy lányhang.

– A szomszéd! Elég volt ebből! Nem lehet aludni!

Az ajtó kinyílt egy résnyire. Egy fiatal lány nézett rám álmosan.

– Bocsánat, de most van a barátom születésnapja… Csak ma…

– Csak ma?! Tegnap is „csak ma” volt! És múlt héten is! – kiabáltam.

A háttérből egy fiú jelent meg.

– Mi van, papa? Nem bírja már a tempót?

– Nem bírom! És nem is akarom! Ez nem diszkó, hanem lakóház!

A fiú vállat vont. – Ha nem tetszik, költözzön vidékre.

Elöntött a düh. – Ha még egyszer meghallom ezt a zajt, rendőrt hívok!

A lány próbált közvetíteni. – Ne haragudjon… tényleg csendesebbek leszünk.

Visszamentem a lakásomba. Az éjszaka hátralévő részében már csak halkabb zene szólt, de aludni így sem tudtam. Hajnalban Nóra hívott.

– Apa, mi volt este?

– Semmi… ugyanaz, mint mindig. Senkit nem érdekelnek már az öregek ebben az országban.

Nóra hallgatott egy darabig.

– Szeretnék segíteni, de nekem is nehéz… Tudod, mennyi gondom van Zolival? Egész nap dolgozom, Anna hisztis… Nem tudok mindent megoldani helyetted is!

Éreztem, hogy igazat mond. De akkor ki segít nekem? Ki védi meg azokat, akik már nem tudnak kiállni magukért?

A következő napokban próbáltam beszélni más szomszédokkal is. A legtöbben csak legyintettek:

– Ugyan már, Laci bácsi, ilyenek ezek a fiatalok… Majd kinövik.

Mások panaszkodtak ugyanúgy:

– Éjjelente én sem alszom… De mit lehet tenni? A rendőrség úgysem jön ki.

Egy este aztán váratlanul csengettek nálam. Az ajtóban ott állt a feletti lány egy tálca pogácsával.

– Hoztam egy kis sütit… Bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért. Tényleg túlzásba vittük.

Meglepődtem. – Hát… köszönöm. De azért jó lenne néha csend is.

A lány bólintott. – Megbeszéltük a többiekkel: hétköznap este tíz után nem lesz buli. Ha valami gond van, szóljon nyugodtan.

Aznap este először éreztem valami halvány reményt. Talán mégsem vagyunk teljesen elveszve egymásnak ebben a házban.

Később Nóra is átjött Annával. Anna odabújt hozzám:

– Nagypapa, most már nem lesz zaj?

– Remélem kicsim… De tudod mit? Ha mégis lesz, együtt megyünk fel szólni!

Nóra elmosolyodott: – Látod apa? Néha elég csak beszélni egymással.

Ahogy este teát főztem magamnak és kinéztem az ablakon a sötét panelrengetegre, azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire nehéz lenne meghallani egymást ebben az országban? Vagy csak túl gyorsan feladjuk? Vajon hányan élnek még úgy ebben az országban, hogy inkább hallgatnak és szenvednek csendben?