Nem ajándékoztam neked a lakást, csak megengedtem, hogy benne élj: Egy magyar család története bizalomról és határokról

– Zsófi, ugye nem hoztad megint ide azokat a barátaidat? – kiáltottam be az ajtón, miközben a kulcsot idegesen forgattam a zárban. A lakás, amit két éve adtam neki használatra, most füstszagú volt, és hangos zene szólt. Zsófi a földön ült három másik fiatallal, nevetgéltek valamin, amit én már rég nem értettem.

– Anya, lazíts már! Csak Bogi szülinapját ünnepeljük! – mondta, de a hangjában ott volt az a vékony él, amitől mindig összeszorult a gyomrom.

Soha nem akartam szigorú anya lenni. A fiam, Gergő, Pécsen él a feleségével, Katával és a kislányukkal, Lénával. Mindig is felelősségteljes volt: egyetem, munka, család – minden szépen sorban. Zsófi viszont más volt. Mindig is kereste önmagát: szakokat váltott, munkahelyeket hagyott ott, barátokat cserélt. Amikor felajánlottam neki ezt a zuglói lakást, azt hittem, végre megnyugszik majd.

De ez a lakás nem ajándék volt. Ezt világosan elmondtam neki: – Zsófi, ez a mi lakásunk. Addig lakhatsz itt, amíg talpra nem állsz, de nem adhatod ki és nem adhatod el. Ez a te biztonságod – de egyben felelősség is. Akkor bólintott, de most látom, hogy nem értette igazán.

Aznap este nem tudtam aludni. Folyton azon járt az eszem: vajon hibáztam-e azzal, hogy ennyire megkönnyítettem az életét? Gergő sokszor mondta: – Anya, Zsófinak meg kell tanulnia felelősséget vállalni. Nem mentheted meg mindig! De hogyan engedjem el a lányomat? Hogyan nézzem végig, hogy szenved?

Egy hét múlva csörgött a telefonom. A szomszéd volt az emeletről: – Kovácsné, ne haragudjon, hogy zavarom, de megint nagy volt a hangzavar tegnap este. Már nem tudom, mit csináljak… – Szégyen és tehetetlenség öntött el.

Azonnal hívtam Zsófit:

– Zsófi, beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább. A szomszédok panaszkodnak, én pedig nem akarok bajt!

– Anya! Túlzásba viszed! Nem vagyok már gyerek! Ez az én életem!

– De ez nem a te lakásod! Csak megengedtem, hogy itt élj addig, amíg összeszeded magad! Ha nem tudod betartani a szabályokat, menned kell!

A vonal túlsó végén csend lett. Tudtam, hogy kemény voltam – de már nem bírtam tovább.

Pár nap múlva Gergő írt egy üzenetet: – Anya, hallottam Zsófiról. Beszéljek vele én? – Egyszerre éreztem megkönnyebbülést és bűntudatot. Gergő mindig is az volt, aki rendet tett.

Leültünk hárman egy kávézóban a Bosnyák téren. Zsófi némán bámult ki az ablakon.

– Zsófi – kezdte Gergő halkan –, anya csak jót akar neked. De meg kell értened: ez a lakás nem játék. Ha elveszíted a felelőtlenséged miatt, nem lesz hová menned.

Zsófi rám nézett könnyes szemmel: – Ti sosem értettetek engem! Gergőnek minden összejött – munka, család, támogatás! Nekem mindig bizonyítanom kell!

– Senki sem várja el tőled, hogy olyan legyél, mint én – mondta Gergő nyugodtan. – De tisztelned kell azt, amid van. Anya olyan lehetőséget adott neked, amiről sokan csak álmodnak.

Láttam Zsófi szemében a fájdalmat és dühöt egyszerre. Legszívesebben átöleltem volna – de tudtam, hogy most csak rontanék rajta.

Napok teltek el némán. Zsófi eltűnt; nem hívott fel. Minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor elmentem a lakás előtt és lehúzott redőnyt láttam.

Aztán egy nap üzenet jött: – Anya, hazamehetek ebédre? – Szinte ugráltam örömömben.

Leült mellém az asztalhoz úgy, mint régen kislányként.

– Anya… Sajnálom mindent. Nem értettem eddig igazán, mennyit kockáztattál értem. Találtam munkát egy könyvesboltban a Keletinél. Hálás lennék, ha még maradhatnék a lakásban addig, amíg összegyűjtök egy saját albérletre. Ígérem, betartom a szabályokat.

Szavak nélkül öleltem át.

De legbelül ott motoszkált bennem a kérdés: vajon tényleg segítettem neki vagy csak elodáztam a felnőtté válását? Hol húzódik a határ szeretet és túlvédelem között?

Ti mit gondoltok? Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt aközött, hogy segítünk a gyerekeinknek és aközött, hogy hagyjuk őket hibázni?