Ne ítélj a zárt szív alapján – Egy magyar falu magányos asszonyának igaz története

– Hagyjál már békén, Marika! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A bögrémben még gőzölgött a kávé, de a kezem remegett. Marika, a szomszédasszony, csak állt az ajtóban, kezében egy tálca friss pogácsával, és bámult rám nagy szemekkel. – Csak gondoltam, hogy… – kezdte halkan. – Nem kell semmi! – vágtam rá, és hátat fordítottam neki. Hallottam, ahogy leteszi a tálcát az előszobában, majd csendben becsukja maga mögött az ajtót.

Ez vagyok én: Katalin néni, a falu különce. Akihez nem mennek át szívesen, akit a gyerekek is csak suttogva emlegetnek. „A boszorkány!” – mondják rólam, mert mindig egyedül járok, nem járok templomba, és sosem mosolygok. Pedig ha tudnák… ha csak egyszer valaki igazán megállna mellettem, talán rájönne, hogy mennyi mindent cipelek magamban.

Gyerekkoromban még minden más volt. Akkoriban még volt családom. Apám, Lajos bácsi, kemény ember volt, de szeretett engem. Anyám korán meghalt – tüdőgyulladás vitte el egy hideg télen. Apám sosem heverte ki. Egyedül nevelt fel engem és az öcsémet, Gábort. De Gábor tizennégy évesen eltűnt – egy veszekedés után világgá ment, és soha nem jött vissza. Apám belebetegedett a bánatba, én pedig maradtam egyedül ebben a nagy házban.

A falu mindig is pletykás volt. „Katalin biztos elüldözte az öccsét!” – suttogták a boltban. „Nem csoda, hogy senki nem maradt mellette.” Az emberek szeretik az egyszerű magyarázatokat. Senki sem kérdezte meg tőlem, mi történt valójában azon az estén. Senki sem tudta, hogy Gábor engem védett meg apánk haragjától, és amikor apám kezet emelt rám, ő közénk állt. Aznap este Gábor sírva csomagolt össze pár ruhát és elment. Én pedig azóta is minden éjjel azt hallom visszhangozni: „Ne sírj, Kati! Majd jobb lesz neked nélkülem…”

Az évek teltek. Apám meghalt, én pedig egyedül maradtam a házban. Dolgoztam a földeken, neveltem pár tyúkot meg két kecskét – csak hogy legyen valami dolgom. Az emberek egyre jobban elkerültek. Egyszer egy fiatal fiú – talán Zoli volt az – bedobott egy követ az ablakomon át. Kimentem utána seprűvel, ordítottam vele, de belül sírtam. Nem haragudtam rá igazán – csak fájt látni, hogy már a gyerekek is félnek tőlem.

A faluban mindenki mindent tudni vél. A boltban Klári néni mindig hangosan beszél rólam: „Katalin biztos boszorkány! Még sosem láttam férfival!” Egyszer odamentem hozzá és azt mondtam: – Klári néni, maga se látott még engem boldognak! – Erre csak lesütötte a szemét.

A magány lassan felemésztett. Néha hónapokig nem szólt hozzám senki. A postás is csak bedobta a leveleket a kerítésen át. Egyetlen örömöm az volt, amikor titokban segíthettem másokon. Tavaly télen például láttam, hogy Marikáék kéményéből nem száll fel füst napokig – tudtam, hogy elfogyott a tüzelőjük. Éjjel átlopóztam hozzájuk és hagytam egy zsák fát az ajtó előtt. Másnap reggel Marika könnyes szemmel mesélte a boltban: „Valaki angyal lehetett!” De sosem mondtam el neki.

A legnagyobb fájdalmam azonban az volt, hogy soha nem bocsátottak meg nekem Gábor miatt. Pedig én minden évben írtam neki levelet – mindig ugyanarra a címre Budapesten, amit egyszer régen adott meg nekem egy cetlin. Soha nem kaptam választ.

Egy nap azonban minden megváltozott. Egyik reggel kopogtak az ajtómon – olyan erősen és kitartóan, hogy azt hittem, betörnek hozzám. Kinyitottam az ajtót: ott állt egy fiatal nő két kisgyerekkel. A nő sírt.

– Jó napot… Maga Katalin néni? – kérdezte remegő hangon.
– Igen… Mit akarnak? – kérdeztem gyanakodva.
– Én… én Gábor lánya vagyok. Az apám meghalt tavaly… Azt mondta halála előtt: „Menj el Katalinhoz! Ő az egyetlen családod.” – A nő zokogni kezdett.

A földbe gyökerezett a lábam. Csak néztem rájuk: két kicsi gyerek kapaszkodott anyjuk szoknyájába.
– Hogy hívnak? – kérdeztem végül.
– Anna vagyok… És ők itt Zsófi meg Balázs.

Beengedtem őket a házba. Anna mindent elmesélt: Gábor sosem beszélt rólam rosszat. Mindig azt mondta: „A nővérem erős volt helyettem is.” De ő sem tudta feldolgozni apánk halálát és azt az estét.

Aznap este először éreztem azt hosszú évek óta, hogy nem vagyok teljesen egyedül. Anna és a gyerekek nálam maradtak pár hétig – segítettem nekik munkát találni a faluban, Zsófit beírattuk az óvodába. A falu persze rögtön felbolydult: „Katalin befogadta az idegeneket!” De amikor megtudták, hogy Gábor családja jött vissza hozzám, sokan odajöttek bocsánatot kérni.

Egyik este Marika átjött hozzám pogácsával – most már be mert lépni.
– Kati… Ne haragudj azért a sok évért… Nem tudtuk mi van veled…
– Semmi baj – mondtam halkan –, én sem tudtam mi van velem.

Azóta sok minden megváltozott. Annaék új életet kezdtek itt; én pedig megtanultam újra bízni másokban. De néha még most is eszembe jutnak azok az évek: vajon mennyi jóság vész el csak azért, mert nem merünk kérdezni egymástól? Hányan élnek még ma is magányosan mellettünk úgy, hogy közben segítenének rajtunk is?

Most már tudom: nem szabad ítélkezni senki felett csak azért, mert zárkózott vagy furcsa. Mindenkinek van története – csak meg kell hallgatni.

Vajon hány Katalin él még ma Magyarországon? És vajon hányan merünk odamenni hozzájuk egy tálca pogácsával?