„Ne aggódj, csak egy hétig maradok” – Egy testvérvisszatérés drámája a magyar valóságban

– Ne aggódj, csak egy hétig maradok! – csapta be maga mögött az ajtót Vera, a nővérem, és ledobta a bőröndjét a folyosó közepére. A hangja egyszerre volt könyörgő és követelőző, mint mindig. A szívem összeszorult. Már régóta nem láttam őt, de most, hogy itt állt előttem, minden régi érzés – a szeretet, a féltékenység, a harag – egyszerre tört rám.

– Csak egy hét? – kérdeztem hitetlenkedve. – Vera, tudod, hogy szűkösen vagyunk. A gyerekeknek is alig van helyük tanulni.

– Tudom, tudom, de most nincs más választásom – sóhajtott fel, és máris úgy viselkedett, mintha mindig is itt lakott volna. – Majd keresek valami albérletet. Addig is… ugye nem dobsz ki?

A konyhából hallatszott a vízforraló zúgása. Anyánk, Marika néni, épp teát készített. Amióta apa meghalt, nálam lakik. Az ő nyugdíja és az én fizetésem tartja el az egész családot: két kamasz gyerekem van, Bence és Lili, mindketten gimnazisták. A férjem, Gábor három éve elhagyott minket egy fiatalabb nőért. Azóta minden nap küzdelem.

Vera leült az asztalhoz, mintha semmi sem történt volna. Anyánk csak nézett rá nagy szemekkel.

– Hát te? – kérdezte végül halkan.

– Hazajöttem. Egy kis időre – válaszolta Vera, de a hangjában ott bujkált valami keserűség.

A gyerekek is előbújtak a szobájukból.

– Ki ez? – suttogta Lili a fülembe.

– A nagynénéd – válaszoltam fáradtan.

Az első este még mindenki igyekezett udvarias lenni. Vera mesélt külföldi éveiről – Németországban élt, ápolónőként dolgozott –, de valahogy minden mondata úgy hangzott, mintha azt akarná bizonyítani: nélküle mi semmire sem mentünk volna. Anyánk hallgatott. Bence csak a telefonját nyomkodta.

Másnap reggel Vera már a konyhában sürgött-forgott.

– Nálatok nincs rendes kávé? – kérdezte gúnyosan.

– Van instant – mondtam halkan.

– Az nem kávé! – legyintett. – Majd hozok igazit.

Anyám próbált békíteni:

– Vera, örülök, hogy itthon vagy…

– Anyu, ne kezdjük! Tudom, hogy mindig Zsuzsit szeretted jobban! – csattant fel Vera.

A levegő megfagyott. Gyerekkorunk óta ez volt köztünk: Vera mindig úgy érezte, ő a mostohagyerek. Én meg próbáltam megfelelni mindenkinek.

A hét előrehaladtával Vera egyre inkább átvette az irányítást. A gyerekek panaszkodtak:

– Anya, Vera néni beleszól mindenbe! Miért mondja meg, mikor tanuljunk?

– Csak segíteni akar… – próbáltam védeni őt, de magam sem hittem el.

Egy este Lili sírva jött hozzám:

– Anya, Vera néni azt mondta, hogy sosem lesz belőlem semmi! Hogy bezzeg ő az én koromban már dolgozott!

Felment bennem a pumpa. Rárontottam Verára:

– Hogy beszélhetsz így vele? Ez nem a te házad!

Vera csak vállat vont:

– Legalább valaki mondja meg az igazat! Itt mindenki csak sajnáltatja magát!

Anyánk közénk állt:

– Elég legyen! Mindketten az én lányaim vagytok!

De már késő volt. A régi sebek felszakadtak. Vera nekem támadt:

– Te mindig mindent megkaptál! Neked volt rendes férjed, családod… Én meg csak dolgoztam kint éjszakákon át! És most is te vagy az áldozat?

– Mit akarsz tőlem? – kiabáltam vissza. – Hogy adjam oda az életemet? Itt mindenki csak túlélni próbál!

Aznap este Vera összepakolt és elment egy barátnőjéhez aludni. De másnap visszajött.

– Nincs hova mennem – mondta csendesen. – Ne haragudj…

Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. Sokáig hallgattunk.

– Tudod… – kezdte végül –, amikor kint voltam Németországban, minden este arra gondoltam: milyen lehet itthon vacsorázni egy családdal… De amikor itt vagyok, úgy érzem, sosem tartozom igazán sehová.

Néztem őt: fáradt volt és megtört. Hirtelen megsajnáltam.

– Mi sem vagyunk tökéletesek – mondtam halkan. – De ha akarod… próbáljuk újra.

Vera bólintott. Aznap este együtt vacsoráztunk: anyám főzte a paprikás krumplit, Lili segített tálalni, Bence végre letette a telefont. Egy pillanatra úgy tűnt: talán még lehetünk család.

De a gondok nem múltak el nyomtalanul. Az anyagi nehézségek továbbra is nyomasztottak: három nő egy fedél alatt, két kamasz gyerekkel és egy nyugdíjas anyával… A számlák csak gyűltek. Vera próbált munkát keresni, de ötven felett már nem kapkodnak az ember után.

Egyik este leült mellém:

– Zsuzsi… ha nem találnék munkát… maradhatok még?

Néztem rá: haragudtam rá mindenért, amit mondott és tett… de mégis ő volt a testvérem.

– Maradj – mondtam végül. – De próbálj meg nem bántani senkit…

Vera elmosolyodott könnyes szemmel.

Azóta eltelt fél év. Vera még mindig velünk lakik. Néha segít a házimunkában, néha összeveszünk apróságokon. De már nem érzem azt az űrt köztünk.

A múltat nem lehet kitörölni – de talán lehet vele együtt élni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hányan cipeljük magunkkal a régi sérelmeket és félelmeket? Meg lehet-e bocsátani igazán annak, aki egyszer megbántott minket?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudtatok volna bocsátani?