Naresztre… vagy csak most kezdődik? Egy magyar nő harca az alkoholizmus árnyékában

– Megint ittál, Tamás? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kulcsot próbáltam elfordítani a zárban. A lakásból áradó pálinkaszag már az ajtó előtt megcsapott. Odabent Tamás ült a konyhaasztalnál, fejét tenyerébe temetve, előtte félig üres üveg. – Csak egyet… – motyogta, de már nem is nézett rám.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy ez nem igaz. Nyolc éve minden este ugyanaz a jelenet. Nyolc éve minden nap reménykedem, hogy egyszer majd más lesz. Hogy egyszer majd Tamás hazajön józanul, megölel, és azt mondja: „Bocsáss meg, Zsuzsa, mostantól minden más lesz.” De ez sosem történt meg.

A nevem Zsuzsa, harmincöt éves vagyok, és egy panelház harmadik emeletén élek Újpesten. A fiam, Bence most múlt hét éves. Ő az egyetlen fény az életemben. Tamással tizenöt évesen ismertük meg egymást a gimiben – ő volt az osztály bohóca, én a csendes lány hátulról. Azt hittem, ő lesz az én hősöm. Hogy majd együtt építünk családot, házat, jövőt. De Tamásnak más tervei voltak: mindig is szeretett inni.

Az esküvőnk napján is becsípve állt az anyakönyvvezető előtt. Akkor még nevettem rajta – „ilyen laza férjem van!” –, de anyám már akkor sírt a templom lépcsőjén. – Kislányom, gondold meg… – suttogta. Én csak legyintettem.

Az első év még boldogságban telt. Tamás dolgozott egy autószerelő műhelyben, én könyvelőként helyezkedtem el egy kis cégnél Angyalföldön. De aztán jöttek a hétvégi sörözések a haverokkal, majd a hétköznapi „egy sör munka után”, aztán már reggel is kellett „egy felestől beindulni”.

A családom próbált segíteni. Anyám minden vasárnap hozott egy fazék húslevest és próbált beszélni Tamással. – Fiam, gondolj Bencére! – kérlelte. De Tamás csak vállat vont: – Majd ha nagyobb lesz, megérti.

A legrosszabbak az éjszakák voltak. Amikor Bence sírva ébredt fel a kiabálásra. – Anya, apa miért ordít? – kérdezte egyszer. Mit mondhattam volna? Hogy az apja beteg? Hogy az alkohol fontosabb neki nálunk?

A munkahelyemen is egyre nehezebben bírtam. Folyton fáradt voltam, karikás szemekkel ültem a monitor előtt. A főnököm, Kati néni egyszer félrehívott: – Zsuzsa, baj van otthon? Segíthetek valamiben? – De mit mondhattam volna? Hogy szégyellem magam? Hogy félek hazamenni?

Aztán jött az első pofon. Egy szombat este volt, Tamás részegen hazaesett és azt hitte, eldugtam előle a pénztárcáját. – Hol van?! – üvöltötte és belém rúgott. Bence ott állt az ajtóban pizsamában és sírt.

Másnap reggel Tamás bocsánatot kért. Virágot hozott a piacról és sírva könyörgött: – Ne hagyj el! Megváltozom! – Elhittem neki. Még akkor is elhittem, amikor két hét múlva újra részegen jött haza.

A barátnőim sorra eltűntek mellőlem. – Zsuzsa, te ezt hagyod? – kérdezte egyszer Éva. – Miért nem lépsz ki? – De hova mentem volna? Egyedülálló anya egy panelban, albérletre nincs pénzem, anyámék nyugdíjasok…

Aztán Bence kezdett változni. Egyre többet hallgatott, nem akart óvodába menni. Az óvónő félrehívott: – Zsuzsa néni, Bence nagyon szorongó lett… otthon minden rendben? – Akkor éreztem először: nem csak magamat teszem tönkre.

Egy este Bence odabújt hozzám: – Anya, ha nagy leszek, én nem fogok inni soha! – Sírtam egész éjjel.

A fordulópont tavaly karácsonykor jött el. Tamás már délelőtt részeg volt, feldöntötte a fát és összetörte Bence kedvenc játékát. Akkor valami eltört bennem is.

– Elég volt! – kiabáltam rá először életében úgy igazán. – Menj el innen! Nem akarom többé látni, ahogy tönkreteszed ezt a gyereket!

Tamás először csak nevetett: – Úgysem mersz elválni! Ki tartana el téged? Ki fog rád nézni egyedülálló anyaként?

De én már döntöttem.

Anyámhoz költöztünk Bencével januárban. A válóper gyorsan ment – Tamás nem harcolt semmiért. A lakást eladtuk, fele-fele arányban osztoztunk rajta. Én vettem egy kis garzont Káposztásmegyeren.

Az első hónapok pokoliak voltak. Mindenki sajnált vagy ítélkezett: „Szegény Zsuzsa…”, „Bezzeg ha jobban odafigyelt volna a férjére…”, „Miért nem próbáltad megmenteni?”

De Bence lassan újra mosolyogni kezdett.

A munkahelyemen is változott minden: Kati néni nyugdíjba ment és az új főnököm, Gábor lett. Ő volt az első férfi hosszú idő után, aki kedvesen szólt hozzám anélkül, hogy hátsó szándéka lett volna.

Egyik este túlóráztunk ketten az irodában.
– Zsuzsa… te mindig ilyen erős voltál? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… csak muszáj voltam – válaszoltam.
– Tudod… ha egyszer beszélgetni szeretnél… vagy csak sétálni egyet…

Először visszautasítottam. Féltem mindentől: attól is, hogy újra megbízom valakiben.

De Gábor türelmes volt. Hetekig csak beszélgettünk ebédidőben vagy munka után a parkban. Egyszer elhozta nekem a kedvenc sütijét a cukrászdából: „Csak mert tudom, hogy szereted.”

Bence is megszerette Gábort. Együtt fociztak a játszótéren hétvégente.

Anyám persze aggódott:
– Kislányom… nehogy újra csalódj! Az emberek nem változnak!
– Tudom anya… de most először érzem azt, hogy valaki tényleg figyel rám.

A volt anyósommal is maradt kapcsolatom. Ilona néni gyakran hívott fel sírva:
– Zsuzsa… Tamás egyre rosszabbul van… Már az utcán alszik néha…
– Sajnálom Ilona néni… de én már nem tudok segíteni rajta.
– Tudom… csak annyira fáj látni így a fiamat…

Sokszor álmodom még Tamással. Néha dühös vagyok rá álmomban is; néha sajnálom őt rettenetesen.

Most itt ülök a kis lakásomban Bencével és Gáborral vacsorázunk együtt. Néha elhiszem már, hogy boldog lehetek újra.

De mindig ott motoszkál bennem a kérdés: vajon tényleg vége van ennek a rémálomnak? Vagy csak most kezdődik valami új?

Ti mit gondoltok? Lehet-e teljesen új életet kezdeni Magyarországon egy ilyen múlt után? Vagy örökké cipeljük magunkkal a régi sebeket?