Narancsvirág a hóban – Egy magyar lány útja a családi elvárások és a saját boldogsága között

– Meddig akarsz még egyedül maradni, Lilla? – Anyám hangja élesen hasított át a konyhán, miközben a mosogatóról csöpögött a víz. – Harminckettő vagy, és még mindig nincs egy rendes férfi az oldaladon! A szomszéd Julcsi már két gyereket szült, te meg csak a könyveidet bújod.

A kezem megállt a pohár felett. A forró víz gőze párává csapódott az arcomon, de nem tudtam eldönteni, hogy a könny vagy a pára csípi jobban a szemem.

– Anya, kérlek… – próbáltam higgadt maradni. – Nem lehet mindenki olyan szerencsés, mint Julcsi. És különben is, nem hiszem, hogy a boldogságom attól függ, mikor megyek férjhez.

– Dehogynem! – vágott közbe. – Nézz körül! Mindenki családot alapít. Én csak azt akarom, hogy ne maradj magadra. Mi lesz veled tíz év múlva? Ki fog rád vigyázni?

Azt hittem, már megszoktam ezeket a beszélgetéseket. De minden alkalommal újra és újra összeszorult a torkom. Mintha nem lennék elég jó így, ahogy vagyok.

Aznap este, amikor végre magamra maradtam a szobámban, a telefonom pittyent. Réka barátnőm írt: „Lilla! Szombaton szülinapozunk a telken! Gyertek már ki végre! Lesz forralt bor, bogrács, és… egy meglepetés vendég!”

Elmosolyodtam. Réka mindig tudta, hogyan rázzon fel. De aztán eszembe jutott: tél van, hó borítja a telket, ki akar ilyenkor kimenni? Mégis, valami azt súgta, mennem kell.

– Hova készülsz? – kérdezte anyám gyanakodva másnap reggel, amikor bejelentettem az utamat.

– Rékához megyek, szülinapozunk – mondtam könnyedén.

– Hát persze… csak nehogy ott ragadj valami fura társaságban! – sóhajtott. – Tudod te jól, hogy nem mindenki való hozzád.

Nem válaszoltam. Csak összepakoltam néhány meleg ruhát és elindultam. Az úton végig az járt a fejemben: vajon tényleg velem van a baj? Vagy csak túl magasak az elvárásaim?

A telken már javában rotyogott a bogrács, amikor megérkeztem. Réka kitárt karokkal várt.

– Lilla! Végre! Már azt hittem, lemondod! – ölelt át.

– Kellett egy kis levegő otthonról – sóhajtottam.

– Ismerős… – kacsintott rám. – Na gyere, bemutatlak valakinek!

A tűznél egy magas, barna hajú férfi állt. Réka odasúgta: – Ő Bence. Régi ismerősöm az egyetemről. Most költözött vissza Pestre.

Bence rám mosolygott. – Szia! Réka sokat mesélt rólad.

– Remélem csak jókat… – próbáltam viccelődni, de éreztem, hogy elpirulok.

Az este lassan telt. A többiek nevetgéltek, én pedig egyre többször kaptam azon magam, hogy Bencét figyelem. Volt benne valami nyugalom és őszinteség, ami ritka manapság.

Később kettesben maradtunk a verandán.

– Te is menekülsz valami elől? – kérdezte halkan.

– Talán… – vallottam be. – Néha úgy érzem, mindenki mást vár tőlem, mint amit én szeretnék adni.

– Ismerős érzés – bólintott. – Én is sokáig próbáltam megfelelni másoknak. De rájöttem: ha nem vagyok önmagam, sosem leszek boldog.

A szavai mélyen megérintettek. Mintha végre valaki értené, min megyek keresztül.

Az este végén Réka odasúgta: – Na? Ugye mondtam, hogy nem bánod meg?

Csak mosolyogni tudtam.

Otthon persze újabb kihallgatás várt.

– Na és? Volt ott valaki érdekes? – faggatott anyám.

– Talán… – feleltem titokzatosan.

Anyám arca felderült. – Na végre! Már azt hittem, sosem lesz belőled menyasszony!

De én tudtam: ez most más lesz. Nem azért akarok valakit az életembe engedni, mert mások ezt várják el tőlem. Hanem mert én is vágyom rá.

Bence másnap írt: „Sétáljunk egyet a Városligetben?”

A szívem hevesen vert. Igen! Talán most először nem féltem attól, hogy csalódni fogok.

A séta közben Bence mesélt az életéről: hogyan hagyta ott a biztos állását egy multinál azért, hogy végre azt csinálja, amit szeret – festeni kezdett és most galériákban állít ki.

– A szüleim majdnem kitagadtak emiatt – nevetett keserűen. – De most először érzem azt, hogy élek.

– Anyám szerint csak akkor leszek boldog, ha férjhez megyek és gyereket szülök – mondtam ki halkan.

Bence megállt és rám nézett: – És te mit szeretnél?

Elgondolkodtam. Mit is akarok igazán? Egy biztos: nem akarok többé mások elvárásai szerint élni.

Az elkövetkező hetekben egyre többet találkoztunk. Anyám persze minden alkalommal kifaggatott:

– Mikor mutatod már be nekünk? Ugye rendes családból való?

– Anya! Elég legyen már! Nem érdekelnek ezek a dolgok! Nekem fontosabb az, hogy jól érzem magam vele!

De anyám nem hagyta annyiban:

– Lilla, ne légy naiv! Egy nőnek biztonság kell! Egy festő? Mi lesz veletek? Majd abból éltek?

Egy este veszekedésbe torkollott a beszélgetésünk:

– Miért nem tudsz örülni annak, hogy végre boldog vagyok? – kiabáltam könnyekkel a szememben.

– Mert félek érted! Mert nem akarom, hogy csalódj! – zokogta anyám is.

Akkor először láttam rajta az őszinte aggodalmat. Nem csak az elvárásai beszéltek belőle; féltett engem attól az élettől, amit ő maga sem mert volna választani.

Bence mellett lassan megtanultam bízni magamban. Egyik este együtt főztünk nála lecsót; közben halk zene szólt és ő egyszer csak megfogta a kezem:

– Lilla… Szeretném, ha mellettem lennél. Nem ígérek palotát vagy gazdagságot. De azt igen, hogy mindig önmagad lehetsz velem.

Sírtam. Örömömben és félelmemben egyszerre.

Anyámnak csak hetekkel később mertem bemutatni Bencét. Az első találkozás kínos volt: anyám mereven méregette őt az asztal túloldaláról.

– És maga miből él meg? – kérdezte fagyosan.

Bence nyugodtan válaszolt:

– Festek és tanítok is rajzolni gyerekeket egy művelődési házban.

Anyám csak bólintott; láttam rajta: még mindig kételkedik.

De Bence nem sértődött meg; később csak annyit mondott:

– Idő kell neki is. Ne haragudj rá!

Ahogy telt az idő, anyám lassan elfogadta Bencét. Egyik nap azt mondta:

– Lilla… Ha te boldog vagy vele, akkor én is az leszek.

Megöleltem őt; először éreztem úgy hosszú idő után, hogy tényleg elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

Most itt ülök az ablakban; odakint havazik. Bence mellettem ül és csendben festi a téli tájat. Anyám néha még mindig aggódik értünk; de már nem szól bele minden döntésembe.

Néha elgondolkodom: hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy csak másoknak akar megfelelni? Hányan hiszik el azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha férjük és gyerekük van?

Talán sosem lesz könnyű szembemenni az elvárásokkal. De hiszem: csak így lehetünk igazán boldogok.

„Ti mit gondoltok? Lehet-e boldog az ember akkor is, ha nem úgy él, ahogy azt mások elvárják tőle?”