„Most a szüleim velünk akarnak élni egy évig” – Egy anya dilemmája a családi összetartozásról és önállóságról

– Anya, kérlek, csak egy éjszakára maradj itt, olyan fáradt vagyok… – suttogtam a telefonba, miközben a kiságyból újabb sírás hallatszott. A hangom remegett, a könnyeimet alig tudtam visszatartani. Nyolc hónapja tudtam meg, hogy babát várok, és azóta minden napom egy hullámvasút: öröm, félelem, bizonytalanság. Amióta Budapestre költöztem Gergőhöz, ritkán látom a szüleimet. Most viszont, hogy megszületett a kisfiam, minden megváltozott.

Másnap reggel anyám már ott állt az ajtóban, kezében egy tál húslevessel és egy hatalmas csomag pelenkával. – Kislányom, mostantól mindenben segítek! – mondta határozottan. Azt hittem, csak pár napra jön, de amikor apám is megjelent két bőrönddel, rájöttem: valami nagyobb dolog készül.

– Úgy döntöttünk apáddal, hogy egy évig itt maradunk veletek. Segítünk nektek mindenben. – Anyám hangja nem tűrt ellentmondást. Gergő döbbenten nézett rám, én pedig csak álltam ott, mint aki álmodik.

Az első napokban hálás voltam. Anyám főzött, mosott, ringatta a babát, amikor már nem bírtam tovább. Apám barkácsolt, szerelte a csöpögő csapot, még a postaládát is kicserélte. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább úgy éreztem: elveszítem az otthonomat. Mindenhol ott voltak. Anyám átrendezte a konyhát („Így praktikusabb!”), apám pedig esténként hangosan nézte a tévét.

Egy este Gergő feszülten szólt hozzám:
– Zsófi, ez így nem mehet tovább. Szeretem a szüleidet, de nincs egy perc nyugtunk. Nem tudunk kettesben lenni…

Én csak bólintottam. Tudtam, igaza van. De hogyan mondjam el ezt anyámnak? Hiszen csak segíteni akar…

Egyik délután, amikor anyám épp a babát fürdette, leültem mellé.
– Anya… beszélnünk kellene valamiről.
– Tudom, mit akarsz mondani – vágott közbe hirtelen. – Hogy túl sok vagyok. De hidd el, én csak jót akarok nektek! Emlékszel, amikor te voltál pici? Senki sem segített nekem. Egyedül voltam mindennel… Nem akarom, hogy te is így érezd magad.

A szavai szíven ütöttek. Láttam rajta: ő is küzd azzal, hogy elengedjen engem. Hogy elfogadja: már nem vagyok az ő kislánya.

Aznap este Gergővel hosszasan beszélgettünk.
– Mi lenne, ha kompromisszumot keresnénk? – javasolta. – Mondjuk azt, hogy csak hétvégente maradnak itt? Vagy két hetente?

Másnap reggel remegő hangon mondtam el anyámnak az ötletet.
– Anya, nagyon hálás vagyok mindenért… de szükségünk lenne egy kis magánéletre is. Nem akarom megbántani egyikőtöket sem.

Anyám először megsértődött. Napokig alig szólt hozzám. Apám csendben pakolta össze a bőröndjeit.

Aztán egy este anyám bejött hozzánk a nappaliba.
– Zsófi… talán igazad van. Nehéz elengedni téged. De tudom, hogy most már neked is saját családod van. Ha bármikor szükséged van rám… csak hívj.

Először sírtam megkönnyebbülésből azóta, hogy megszületett a kisfiam.

Most újra csend van a lakásban. Néha hiányzik anyám hangja a konyhából vagy apám léptei az előszobában. De végre van időnk egymásra Gergővel és a babával.

Sokszor elgondolkodom: vajon hol húzódik a határ segítség és túlzott közelség között? Lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben hagyjuk önállóvá válni?

Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon jól döntöttem?