Mit szól majd a család, ha megtudják, hogy a saját születésnapomon elutazom? – Egy magyar tanárnő lázadása a családi elvárások ellen

– Mit szól majd a család, ha megtudják, hogy a saját születésnapomon elutazom? – kérdezte Gábor, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és remegő kézzel kavargattam a reggeli kávémat.

A kérdés úgy csapott arcon, mint egy hideg zuhany. A szívem hevesen vert, a gyomrom összeszorult. Már hetekkel ezelőtt eldöntöttem: ötvenéves leszek, és idén nem fogok egész nap a fazekak fölött görnyedni, hogy aztán este mosolyogva szolgáljam ki az egész családot. Nem. Idén végre magamért leszek.

– Nem érdekel, mit szólnak – feleltem halkan, de határozottan. – Ez az én napom.

Gábor felhúzta a szemöldökét. – Az anyám ki fog borulni. Tudod jól, hogy minden évben várja a te sajtkrémes pogácsádat meg azt a töltött csirkét. Most mit mondjak neki? Hogy a feleségem lelépett?

– Mondd azt, hogy szabadságot vettem ki. Vagy hogy pihenek. Vagy egyszerűen csak azt, hogy nem lesz buli – vágtam rá ingerülten.

A férjem csak sóhajtott. – És a gyerekek? Dóriék is jönnének Pestről.

– Dóri megérti. Ő is mondta már, hogy túlzás ez az egész. Hogy mindenki csak várja, hogy anya mindent megoldjon.

Gábor elhallgatott. Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Az anyósom, Ilona néni, mindig is szerette kézben tartani a dolgokat. Ha valami nem úgy történt, ahogy ő elképzelte, abból sértődés lett.

Aznap délután már csörgött is a telefon. Ilona néni volt az.

– Szervusz, drága! Hallottam Gábortól, hogy idén nem lesz születésnapi ebéd? Csak nem vagy beteg? – kérdezte aggodalmasan, de éreztem a hangjában a gyanakvást.

– Nem vagyok beteg, csak… szeretnék egy kis nyugalmat. Elutazom pár napra.

– Elutazol? A saját születésnapodon? Hát ezt mégis hogy gondoltad? Mi lesz velünk? Hova menjünk akkor? – emelte fel a hangját.

– Ilona néni, ez most rólam szól. Egész évben dolgozom, tanítok reggeltől estig. Most szeretnék magamnak adni valamit.

– De hát ez hagyomány! Minden évben összejövünk! A családnak is szüksége van rád! – próbált érvelni.

– Nekem is szükségem van magamra – mondtam halkan.

A vonal másik végén csend lett. Tudtam, hogy most megsértődött.

Este Gábor feszengve ült le mellém.

– Anyám szerint önző vagy – mondta halkan.

– Tudom – feleltem keserűen. – De ha most nem lépek, soha nem lesz vége ennek az örökös megfelelésnek.

A gondolataim visszarepítettek az elmúlt évekre. Hányszor volt olyan karácsony vagy húsvét, amikor én már hajnalban keltem, hogy mindenkinek jusson bejgli és töltött káposzta? Hányszor sírtam el magam este a fürdőszobában, mert senki nem köszönte meg igazán? Csak természetesnek vették.

Másnap reggel Dóri hívott.

– Anya, tényleg elutazol? – kérdezte izgatottan.

– Igen. Egyedül megyek Egerbe. Lefoglaltam egy kis panziót három éjszakára. Sétálok majd a Dobó téren, olvasok és alszom.

– Büszke vagyok rád! – nevetett fel Dóri. – Végre! Remélem, egyszer én is ilyen bátor leszek.

Ez adott egy kis erőt. De ahogy közeledett a nap, egyre több üzenet jött: Ilona néni mindenkit mozgósított. Az unokatestvérek is rám írtak: „Ugye csak viccelsz?” „Mi lesz így a családi összetartásból?”

A munkahelyemen is szóba került a dolog. A tanáriban Marika néni odasúgta:

– Te aztán mersz! Én sosem tudnék nemet mondani az anyósomnak… A múltkor is nálunk voltak húszan húsvétkor! Majd’ beleszakadtam.

– És miért csinálod mégis? – kérdeztem vissza.

Marika csak vállat vont: – Mert ezt várják el tőlünk.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldöntöttem: elmegyek. Nem érdekel már senki véleménye.

A születésnapom reggelén Gábor szó nélkül vitte le a bőröndömet az autóhoz. Láttam rajta: haragszik rám. De most először nem akartam bocsánatot kérni azért, mert magamat választottam.

Az út Egerbe felszabadító volt. A vonaton először féltem: mit fogok csinálni egyedül? De ahogy megérkeztem a panzióba, és leültem egy pohár borral a teraszon, valami furcsa nyugalom öntött el.

Az első este csak ültem és hallgattam a csendet. Nem kellett senkinek megfelelnem. Nem kellett főznöm senkinek semmit.

Másnap reggel hosszú sétát tettem a vár körül. Megálltam egy cukrászdában és rendeltem magamnak egy szelet Dobos-tortát – csak úgy! Senki nem szólt bele.

Délután Dóri hívott videón:

– Anya! Képzeld el: Ilona nagyi átjött hozzánk és sírt! Azt mondta, tönkretetted a családi hagyományt!

Elmosolyodtam keserűen.

– Majd megszokja – mondtam halkan.

Este Gábor is írt egy rövid üzenetet: „Remélem, jól vagy.”

Visszaírtam: „Jól vagyok.”

A harmadik napon már nem éreztem bűntudatot. Sőt! Valami büszkeség töltött el: megtettem azt, amit mindig is szerettem volna.

Hazafelé tartva azon gondolkodtam: vajon hány nő él Magyarországon úgy, hogy sosem meri kimondani: elég volt? Hányan főznek és szolgálnak ki mindenkit csak azért, mert ezt várja el tőlük a család?

Amikor beléptem otthon az ajtón, Gábor ott állt karba tett kézzel.

– Anyám még mindig haragszik – mondta szárazon.

– Majd elmúlik – feleltem mosolyogva.

Azóta eltelt két hét. Ilona néni még mindig duzzog, de Dóri minden nap ír nekem: „Anya, te vagy az én példaképem!”

Most már tudom: néha muszáj nemet mondani ahhoz, hogy önmagunk maradjunk ebben az országban is.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam szeretni magamat is? Ti mit gondoltok erről?