Mindig mellettem leszel? – Egy magyar nő harca a családért és önmagáért

– Maradj még! – kiáltottam utána, miközben a bejárati ajtó hangosan becsapódott. A kulcs csikorgása a zárban olyan volt, mintha valaki belém vágott volna egy kést. Ott álltam a sötét előszobában, mezítláb, remegő kézzel, és csak bámultam a semmibe. A lakás hirtelen túl nagy lett, minden zugában az ő illata, az ő hangja visszhangzott.

A nevem Szabó Júlia. Harmincnyolc éves vagyok, két éve elváltam, de a lelkem még mindig nem gyógyult be. Aznap este, amikor Gábor elment, azt hittem, meghalok. Nem szólt semmit, csak összepakolt néhány ruhát, és kiment az ajtón. A lányom, Lili akkor már aludt. Nem tudtam, hogyan mondjam el neki másnap reggel, hogy az apja nem jön haza többé.

Aztán jött a reggel. Lili álmosan dörzsölte a szemét, és azt kérdezte: – Anya, hol van apa?

– El kellett mennie dolgozni – hazudtam. A hazugság szinte megfojtott. De mit mondhattam volna? Hogy az apja egy másik nő miatt elhagyott minket? Hogy én kevés voltam? Hogy valahol elrontottam?

A munkahelyemen mindenki tudta, mi történt. A pletykák gyorsan terjednek egy vidéki kisvárosban. A kolléganőm, Marika odasúgta a kávéautomatánál:

– Ne törődj velük, Julcsi! Az ilyen férfiak nem érdemelnek meg minket.

De én csak bólintottam. Mert belülről marcangolt a szégyen és a harag. Anyám is csak annyit mondott telefonon:

– Tudtam én, hogy Gábor nem való hozzád. Mindig is túl sokat dolgozott, túl keveset törődött veletek.

De én szerettem őt. Még most is szeretem, pedig tudom, hogy nem szabadna.

Az első hetekben minden este sírtam. Lili miatt tartottam magam napközben, de ahogy elaludt, rám tört a magány. A lakásban minden emlék fájt: a közös fotók, a kanapé, ahol együtt nevettünk, a konyhaasztal, ahol együtt reggeliztünk vasárnaponként.

Egy este Lili odabújt hozzám:

– Anya, ugye te mindig itt leszel velem?

– Mindig – suttogtam könnyekkel a szememben.

Aztán jött az első szülői értekezlet az iskolában. Ott ült mellettem Kovácsné Erika, akinek a férje szintén elhagyta őket pár éve.

– Ne aggódj – súgta oda nekem –, túl fogod élni. Csak ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogyan élj.

De hogyan ne hagynám? Mindenki jobban tudja nálam: anyám szerint túl engedékeny voltam; apám szerint túl sokat dolgoztam; a szomszéd szerint biztosan nem főztem elég jó pörköltet Gábornak.

A legrosszabb mégis az volt, amikor Lili elkezdett kérdezősködni:

– Anya, apa már nem szeret minket?

– Dehogynem! Csak most máshol kell lennie – próbáltam magyarázni.

De Lili okos lány. Látta rajtam a fájdalmat.

Aztán egy nap Gábor felhívott.

– Júlia… beszélhetünk?

A hangja idegen volt. Fáradt és bűntudatos.

– Mit akarsz? – kérdeztem ridegen.

– Sajnálom… Tudom, hogy mindent elrontottam. De szeretném látni Lilit.

– Most már késő! – kiáltottam rá. – Miért nem gondoltál ránk akkor?

Csend lett a vonalban. Hallottam, ahogy levegőt vesz.

– Nem tudtam mit kezdeni magammal… Annyira elveszettnek éreztem magam…

– És én? Én nem voltam elveszett? – zokogtam bele a telefonba.

Aznap este Lili rajzolt egy képet: hárman voltunk rajta kézen fogva. Néztem a rajzot és összetörtem.

A családom is széthullott. Anyám minden hétvégén hívott:

– Mikor jöttök át ebédre? Lilinek szüksége van családra!

De én nem akartam menni. Nem akartam hallgatni az ítélkező tekinteteket és a suttogást: „Szegény Julcsi… biztosan ő rontotta el.”

A munkahelyemen egyre többet vállaltam magamra. Olyan voltam, mint egy gép: reggel felkeltem, dolgoztam, hazavittem Lilit az iskolából, főztem vacsorát, tanultunk együtt. De éjszakánként újra rám tört az üresség.

Egyik este Lili sírva jött ki a szobájából:

– Anya… én azt akarom, hogy apa is itt legyen…

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.

Aztán egy nap váratlanul becsöngetett hozzánk Gábor. Egy csokor virágot tartott a kezében.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Lili örömmel ugrott a nyakába. Én csak álltam ott mozdulatlanul.

– Júlia… tudom, hogy nincs jogom kérni semmit… De szeretném jóvátenni…

– Mit akarsz jóvátenni? Az éveket? Az álmatlan éjszakákat? Azt, hogy Lili minden este sír utánad?

Gábor lehajtotta a fejét.

– Tudom… de szeretném újrakezdeni…

Felnevettem keserűen.

– Újrakezdeni? Most? Amikor már megtanultam nélküled élni?

Lili közben odasúgta nekem:

– Anya… adjunk neki még egy esélyt!

Aznap este egész éjjel forgolódtam. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vagy csak félek újra egyedül maradni?

Másnap anyám felhívott:

– Hallottam, hogy Gábor vissza akar menni hozzátok! Ugye nem engeded vissza azt a semmirekellőt?

– Anya… ez nem ilyen egyszerű…

– Dehogynem! Egy férfi egyszer hibázik, másodszor már szándékosan teszi!

A barátnőm, Zsófi is próbált segíteni:

– Julcsi… gondolj magadra is! Ne csak Lili miatt dönts!

De hogyan dönthetnék jól? Ha visszafogadom Gábort, mindenki azt mondja majd: „Na tessék! Megint ráfázik!” Ha nem engedem vissza, Lili sosem bocsátja meg nekem.

Hetekig tartott ez az őrlődés. Végül Gábor elment újra – ezúttal véglegesen. Lili sírt napokig. Én is sírtam vele.

De lassan elkezdtem újra élni. Elmentünk nyaralni kettesben Balatonra; megtanultunk együtt nevetni újra; esténként mesét olvastam neki és ő hozzám bújt.

Egy év telt el azóta. Még mindig fáj néha. De már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy egyedül nevelem a lányomat. Nem vagyok hibás azért, mert valaki elhagyott.

Most már hiszek abban is: egyszer majd újra szerethetek – de csak akkor, ha előbb önmagamat is megtanulom szeretni.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg mindig mellettem lesz valaki? Vagy csak magamban bízhatok igazán? Ti mit gondoltok erről?