Mindig anya fia maradok – még felnőtt férfiként is

– Anyu, szerinted jó lesz ez a sötétkék ing az állásinterjúra? – kérdeztem, miközben a tükör előtt álltam, harmincöt évesen, kétgyermekes apaként. A feleségem, Ági, a háttérben sóhajtott egyet, de már nem szólt semmit. Tudta, hogy úgyis anyám szava lesz a döntő.

Gyerekkoromban mindenki azt mondta: „Jól van ez a Pisti, aranyos fiú, csak nagyon anyás.” Akkoriban ez még viccesnek tűnt. De most, amikor már magam is családapa vagyok, egyre inkább érzem, hogy ez a mondat átokként ül rajtam.

Az egész ott kezdődött, amikor apám meghalt. Tizenkét éves voltam. Anyám, Katalin, mindent megtett értem. Egyedül nevelt fel Zuglóban, két műszakban dolgozott a kórházban, esténként pedig együtt tanultunk matekot a konyhaasztalnál. Mindig azt mondta: „Pistike, neked mindent megadok, csak ne hagyj el soha!”

Aztán felnőttem. Elvégeztem az egyetemet, informatikus lettem. Mindenki azt várta, hogy végre kirepülök. De én maradtam. Anyám főzött rám, mosott rám, esténként együtt néztük a Barátok közt ismétléseit. A barátnőim sorra menekültek – „Nem akarok harmadik lenni a kapcsolatban!” – mondta például Zsófi is.

Aztán jött Ági. Ő volt az első nő az életemben, aki nem adta fel rögtön. Szeretett, türelmes volt. Egy év után összeházasodtunk. Anyám persze nem örült: „Miért kell sietni? Még fiatal vagy! Ági biztos csak kihasznál!”

Az esküvő után nálunk maradtunk anyámnál – „Átmenetileg”, mondtam Áginak. De az átmenetiből három év lett. Anyám mindenbe beleszólt: „Ági drágám, ne így főzd a lecsót!”, „Pisti, ne engedd ki a gyerekeket ilyen időben!”

Egy este Ági sírva fakadt:
– Pisti, én ezt nem bírom tovább! Vagy elköltözünk, vagy vége!

Akkor először éreztem azt, hogy választanom kell. De hogyan hagyjam magára anyámat? Hiszen nélkülem nincs senkije! Végül nagy nehezen találtunk egy albérletet Újpesten. Anyám napokig nem szólt hozzám.

Azt hittem, most végre önállóak lehetünk. De anyám minden nap hívott: „Pistike, megetted rendesen az ebédet? Ági biztos elfelejtett sót tenni bele!” Vagy: „Jövök holnap, viszek egy kis húslevest.”

Ági próbált türelmes lenni:
– Pisti, nem baj, ha néha átjön. De minden nap? És miért neked kell eldönteni mindent az ő véleménye alapján?

Én csak vállat vontam:
– Ő az anyám! Nem hagyhatom magára!

A gyerekek születése után minden még rosszabb lett. Anyám mindenbe beleszólt: „Ne így pelenkázzátok!”, „Ne adjatok neki cumit!”, „Én jobban tudom!”

Egy idő után Ági már nem is szólt hozzám esténként. Csak csendben ültünk egymás mellett a kanapén. A gyerekek is feszültek lettek: „Apa, miért kiabál anya nagymamával?”

Egy vasárnap reggel Ági kiborult:
– Pisti! Én ezt nem bírom tovább! Vagy ő, vagy mi! Nem akarok úgy élni, hogy minden döntésed előtt anyádat hívod fel!

Először dühös lettem:
– Hogy beszélsz róla? Ő mindent feláldozott értem!

De aztán láttam Ági szemében a könnyeket. És valami eltört bennem.

Aznap este leültem anyámmal beszélgetni.
– Anyu…
– Tudom – vágott közbe –, Ági akarja ezt! Mindig is tudtam, hogy elveszítlek miatta!
– Nem erről van szó…
– Dehogynem! – sírt anyám. – Te vagy az életem értelme!

Ott ültem két nő között: az egyik az életemet adta értem, a másik az életem társa lett volna. És én képtelen voltam választani.

Azóta hónapok teltek el. Ági egyre távolabb került tőlem. Már külön alszunk. A gyerekek is érzik a feszültséget.

Anyám közben beteg lett – magas vérnyomás, szívproblémák –, és még inkább rám szorul. Minden nap hív: „Pistike, ugye jössz ma? Egyedül félek!”

A munkahelyemen is egyre nehezebben teljesítek. Főnököm, Gábor odahívott:
– Pisti, mi van veled? Régen te voltál a legjobb fejlesztőnk! Most meg csak bámulsz ki az ablakon.

Mit mondhattam volna? Hogy harmincöt évesen még mindig nem tudom eldönteni: apa vagyok-e vagy fiú?

Egy este Ági leült mellém:
– Pisti… Én szeretlek. De nem tudok így élni tovább. Ha nem változik semmi… elköltözöm a gyerekekkel.

Ott maradtam egyedül a nappaliban. Anyám hívott telefonon:
– Pistike… ugye szeretsz még?

És én csak ültem ott – két világ között.

Most itt vagyok: egy férfi Magyarországon 2024-ben, aki sosem tanult meg igazán felnőni. Vajon lehet-e egyszerre jó fiú és jó férj? Lehet-e úgy szeretni az anyámat, hogy közben ne veszítsem el a családomat?

Ti mit tennétek a helyemben? Van kiút ebből az ördögi körből? Vagy örökre csak „anyás” maradok?