Mindig a tökéletes nővéremhez hasonlítottak – az ő születésnapján telt be a pohár

– És te mit hoztál, Zsófi? – kérdezte anyám, miközben a nappaliban mindenki a nővérem, Dóra születésnapját ünnepelte. A hangja éles volt, mint a kés, és mindenki felém fordult. A kezem remegett a tortás dobozban, amit a cukrászdából hoztam, mert főzni nem volt időm a dupla műszak után. – Csak ezt? – tette hozzá anyám, és éreztem, ahogy a vér az arcomba szökik.

Gyerekkorom óta ez ment. Mindig csak „csak ezt”. Mindig csak „miért nem vagy olyan, mint Dóra?”. Dóra volt a család büszkesége: kitűnő tanuló, zongoraversenyek nyertese, később sikeres jogász. Én? Én csak Zsófi voltam. Aki szerette a könyveket, de nem volt kitűnő. Aki próbált sportolni, de sosem került be az iskolai csapatba. Aki dolgozott, tanult, próbált megfelelni – de mindig kevés volt.

– Nézd meg, milyen szép virágot hozott Dóri! – mondta anyám egy másik alkalommal, amikor névnapoztunk. – És milyen ügyesen megszervezte az egész családi ebédet! Zsófi, te miért nem tudsz ilyen lenni?

Apu ilyenkor csak hallgatott. Néha megsimogatta a vállam, de sosem állt ki mellettem igazán. Dóra pedig… ő nem volt rossz testvér. Sőt, sokszor próbált védeni: – Anya, hagyd már Zsófit! – mondta néha. De anyám ilyenkor csak legyintett: – Te ezt nem érted, te mindig mindent jól csinálsz.

Aztán felnőttünk. Dóra férjhez ment egy orvoshoz, két gyönyörű gyerekük lett. Én egyedül maradtam egy albérletben Zuglóban, két munka között lavírozva. Anyám minden vasárnap felhívott: – Mikor lesz már unokám? Mikor lesz végre valaki melletted? Dóra bezzeg… – és kezdődött elölről.

Egyszer próbáltam beszélni vele erről:
– Anya, miért nem vagy rám is büszke? Én is dolgozom, segítek neked, amikor csak tudok.
– Persze, de hát nézd meg Dórát! Neki minden sikerül. Te meg mindig csak panaszkodsz.

Pedig sosem panaszkodtam igazán. Csak szerettem volna egyszer azt hallani: „Jó vagy így is.” Hogy nem kell tökéletesnek lennem.

Aztán jött az a bizonyos születésnap. Dóra negyven lett. Az egész család összegyűlt: nagynénik, unokatestvérek, még a szomszéd Marika néni is ott volt. Mindenki ajándékokat pakolt ki az asztalra: drága parfümök, ékszerek, utazási utalványok. Én csak egy szerény tortát tudtam vinni.

Anyám hangja átvágott a zsivajon:
– Zsófi, te tényleg csak ezt hoztad? Egy tortát? Hát nem szégyelled magad?

A föld alá akartam süllyedni. Dóra rám nézett, láttam rajta a sajnálatot.
– Anya, elég legyen! – szólt rá végül.
– Nem! – csattant fel anyám. – Mindig csak mentegeted! Mindig csak sajnáltatja magát!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Kimentem a konyhába, és ott álltam egyedül a mosogató mellett. Hallottam kintről a nevetést, az ajándékbontást.

Dóra utánam jött.
– Zsófi… ne vedd magadra! Tudod, hogy én szeretlek.
– De anya sosem fog – suttogtam.
– Ő ilyen… Nem tud változni.

Aznap este hazamentem a kis lakásomba. Leültem az ágy szélére és először éreztem azt: elég volt. Elég abból, hogy mindig másokhoz mérnek. Elég abból, hogy sosem vagyok elég jó.

Másnap reggel felhívtam anyámat.
– Anya – mondtam halkan –, szeretném, ha tudnád: én többé nem akarok versenyezni Dórával. Nem akarok megfelelni neked. Én így vagyok egész.
– Már megint kezded? – sóhajtott bele a telefonba.
– Nem kezdek semmit. Csak mostantól magamért élek.

Letettem a telefont és először éreztem szabadságot. Persze fájt – hiszen ki ne vágyna az anyja szeretetére? De rájöttem: ha mindig mások elismerését hajszolom, sosem leszek boldog.

Azóta sok minden változott. Kevesebbet járok haza. Dórával gyakrabban találkozom külön; ő megérti, min megyek keresztül. Anyám néha felhív – röviden beszélünk az időjárásról vagy a számlákról –, de már nem várom tőle azt az elismerést, amit sosem fogok megkapni.

A munkahelyemen is bátrabb lettem: jelentkeztem egy új pozícióra, és megkaptam! A főnököm gratulált: „Zsófi, nagyon ügyes vagy!” Ezek az apró mondatok most már többet jelentenek nekem bárminél.

Néha még visszagondolok arra a születésnapra. Arra a pillanatra, amikor végleg eltört bennem valami – de ezzel együtt valami új is született bennem: önmagam elfogadása.

Tudom, sokan élnek hasonló helyzetben Magyarországon is: testvérféltékenység, örökös összehasonlítás, családi elvárások súlya alatt görnyedve. De talán eljön mindenkinek az a pillanat, amikor azt mondja: „Elég volt.” És akkor kezdődik el igazán az élet.

Ti mit gondoltok? Lehet valaha teljesen függetlenedni attól, amit a szüleink gondolnak rólunk? Vagy örökké cipeljük magunkkal az ő elvárásaikat?