Mindig a nővéremhez hasonlítottak: egy születésnap, ami mindent megváltoztatott
– Zsuzsi, miért nem tudsz egyszer úgy kinézni, mint a nővéred? – Anyám hangja élesen hasított végig a nappalin, ahol a család már javában gyülekezett Dóra születésnapjára. A pohár a kezemben megremegett, a tekintetek rám szegeződtek. Dóra, mint mindig, tökéletesen festett: frissen vágott haj, elegáns ruha, mosoly, amitől mindenki elolvadt. Én meg ott álltam farmerben és egy egyszerű pulóverben, mert egész délelőtt anyámnak segítettem a főzésben.
– Anya, most komolyan? – sziszegtem halkan, de ő csak legyintett.
– Csak mondom! Nézd meg, Dóra mennyire ad magára. Nem csoda, hogy mindenki szereti.
A szavak úgy csattantak rajtam, mint egy pofon. Gyerekkorom óta ez ment: Dóra volt a példakép, én meg az örök második. Ha ötöst hoztam haza, anyám azt mondta: „Dóra matekból is kitűnő.” Ha sportversenyt nyertem, „Dóra bezzeg zongorázik is.” Minden örömöm árnyékot kapott mellette.
A családi ebédek mindig ugyanazt a forgatókönyvet követték. Apám csendben kanalazta a levest, mintha nem hallaná a beszélgetést. A nagymama Dórát dicsérte: – Kislányom, te vagy a család büszkesége! – Én meg próbáltam láthatatlan lenni.
Aztán jött az érettségi. Dóra kitűnővel végzett, én egy négyessel csúsztam be magyarból. Anyám napokig nem szólt hozzám. – Nem szégyelled magad? – kérdezte végül. – Hogy néz ez ki? A nővéred után mindenki azt várta, hogy te is hozod a szintet.
Az egyetem sem volt más. Dóra az ELTE-n tanult jogot, én Szegedre mentem pszichológiára. Anyám szerint ez csak „léleksimogatás”, nem igazi szakma. – Dóra ügyvéd lesz, te meg majd beszélgetsz emberekkel pénzért? – gúnyolódott.
Aztán jött az első munkahelyem egy vidéki iskolában. Szerettem a gyerekeket, imádtam segíteni nekik. De anyám csak legyintett: – Dóra már ügyvédjelölt egy menő irodában Budapesten. Te meg itt ragadtál ebben a porfészekben.
Minden évben eljátszottuk ugyanazt: Dóra születésnapján nagy családi ünnepség, torta, ajándékok, dicséretek. Az enyémen csak egy gyors ebéd, néha még torta sem jutott. Egyszer apám megkérdezte: – Zsuzsi, nem baj, ha idén nem veszünk tortát? Úgyis fogyózol, ugye?
De idén valami eltört bennem.
A születésnap előtti héten anyám elesett otthon és eltörte a csuklóját. Dóra épp tárgyaláson volt, így rám maradt minden: bevásárlás, főzés, gyógyszerek kiváltása. Munka után rohantam hozzá minden nap. Egyik este fáradtan ültem le mellé.
– Köszönöm, hogy segítesz – mondta halkan.
– Szívesen – feleltem. – De néha jó lenne azt érezni, hogy te is büszke vagy rám.
Anyám csak sóhajtott.
Aztán eljött Dóra születésnapja. A lakás tele volt rokonokkal. Mindenki Dórát ünnepelte. Én csendben tálaltam a pogácsát és próbáltam nem sírni.
Aztán anyám felemelte a poharát:
– Szeretném megköszönni Dórának mindazt az örömet és büszkeséget, amit nekünk adott! Mindig példakép voltál a húgodnak is!
A vendégek tapsoltak. Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen.
– És Zsuzsi? – kérdezte hirtelen a nagynéném. – Ő is sokat segített neked mostanában.
Anyám arca megfeszült.
– Persze… Zsuzsi is rendes lány. De hát tudjátok… mindig is kicsit más volt.
Ez volt az utolsó csepp.
Letettem a tálcát és remegő hangon szóltam:
– Anya, én most elmegyek.
– Hova mész? Még nincs vége az ünnepségnek! – szólt rám döbbenten.
– Nekem igen – feleltem halkan.
A folyosón utolért Dóra.
– Zsuzsi… ne haragudj anyára! Tudod, milyen…
– Nem haragszom rád – mondtam –, de elegem van abból, hogy mindig hozzád mérnek. Szeretlek, de nem akarok többé árnyékban élni.
Dóra átölelt. – Sajnálom… Bárcsak tudnék változtatni ezen.
Otthon órákig sírtam. Másnap reggel anyám felhívott.
– Zsuzsi… ne haragudj rám! Csak azt akartam, hogy sikeres legyél…
– De anya… én már most sikeres vagyok! Csak te nem látod!
Hosszú csend volt a vonalban.
Azóta ritkábban járok haza. Nem azért, mert nem szeretem őket – hanem mert végre magamért akarok élni. Megtanultam: nem kell mindenkinek megfelelni ahhoz, hogy értékes legyek.
Néha még fáj az emlék, de már nem akarok többé második lenni a saját életemben.
Ti mit gondoltok? Lehet valaha egy szülő igazán elfogulatlan? Vagy örökre viseljük magunkban a gyerekkori szerepeinket?