Mindig a nővéremhez hasonlítottak: egy születésnap, ami mindent megváltoztatott

– Zsuzsi, miért nem tudsz egyszer úgy kinézni, mint a nővéred? – Anyám hangja élesen hasított végig a nappalin, ahol a család már javában gyülekezett Dóra születésnapjára. A pohár a kezemben megremegett, a tekintetek rám szegeződtek. Dóra, mint mindig, tökéletesen festett: frissen vágott haj, elegáns ruha, mosoly, amitől mindenki elolvadt. Én meg ott álltam farmerben és egy egyszerű pulóverben, mert egész délelőtt anyámnak segítettem a főzésben.

– Anya, most komolyan? – sziszegtem halkan, de ő csak legyintett.

– Csak mondom! Nézd meg, Dóra mennyire ad magára. Nem csoda, hogy mindenki szereti.

A szavak úgy csattantak rajtam, mint egy pofon. Gyerekkorom óta ez ment: Dóra volt a példakép, én meg az örök második. Ha ötöst hoztam haza, anyám azt mondta: „Dóra matekból is kitűnő.” Ha sportversenyt nyertem, „Dóra bezzeg zongorázik is.” Minden örömöm árnyékot kapott mellette.

A családi ebédek mindig ugyanazt a forgatókönyvet követték. Apám csendben kanalazta a levest, mintha nem hallaná a beszélgetést. A nagymama Dórát dicsérte: – Kislányom, te vagy a család büszkesége! – Én meg próbáltam láthatatlan lenni.

Aztán jött az érettségi. Dóra kitűnővel végzett, én egy négyessel csúsztam be magyarból. Anyám napokig nem szólt hozzám. – Nem szégyelled magad? – kérdezte végül. – Hogy néz ez ki? A nővéred után mindenki azt várta, hogy te is hozod a szintet.

Az egyetem sem volt más. Dóra az ELTE-n tanult jogot, én Szegedre mentem pszichológiára. Anyám szerint ez csak „léleksimogatás”, nem igazi szakma. – Dóra ügyvéd lesz, te meg majd beszélgetsz emberekkel pénzért? – gúnyolódott.

Aztán jött az első munkahelyem egy vidéki iskolában. Szerettem a gyerekeket, imádtam segíteni nekik. De anyám csak legyintett: – Dóra már ügyvédjelölt egy menő irodában Budapesten. Te meg itt ragadtál ebben a porfészekben.

Minden évben eljátszottuk ugyanazt: Dóra születésnapján nagy családi ünnepség, torta, ajándékok, dicséretek. Az enyémen csak egy gyors ebéd, néha még torta sem jutott. Egyszer apám megkérdezte: – Zsuzsi, nem baj, ha idén nem veszünk tortát? Úgyis fogyózol, ugye?

De idén valami eltört bennem.

A születésnap előtti héten anyám elesett otthon és eltörte a csuklóját. Dóra épp tárgyaláson volt, így rám maradt minden: bevásárlás, főzés, gyógyszerek kiváltása. Munka után rohantam hozzá minden nap. Egyik este fáradtan ültem le mellé.

– Köszönöm, hogy segítesz – mondta halkan.

– Szívesen – feleltem. – De néha jó lenne azt érezni, hogy te is büszke vagy rám.

Anyám csak sóhajtott.

Aztán eljött Dóra születésnapja. A lakás tele volt rokonokkal. Mindenki Dórát ünnepelte. Én csendben tálaltam a pogácsát és próbáltam nem sírni.

Aztán anyám felemelte a poharát:

– Szeretném megköszönni Dórának mindazt az örömet és büszkeséget, amit nekünk adott! Mindig példakép voltál a húgodnak is!

A vendégek tapsoltak. Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen.

– És Zsuzsi? – kérdezte hirtelen a nagynéném. – Ő is sokat segített neked mostanában.

Anyám arca megfeszült.

– Persze… Zsuzsi is rendes lány. De hát tudjátok… mindig is kicsit más volt.

Ez volt az utolsó csepp.

Letettem a tálcát és remegő hangon szóltam:

– Anya, én most elmegyek.

– Hova mész? Még nincs vége az ünnepségnek! – szólt rám döbbenten.

– Nekem igen – feleltem halkan.

A folyosón utolért Dóra.

– Zsuzsi… ne haragudj anyára! Tudod, milyen…

– Nem haragszom rád – mondtam –, de elegem van abból, hogy mindig hozzád mérnek. Szeretlek, de nem akarok többé árnyékban élni.

Dóra átölelt. – Sajnálom… Bárcsak tudnék változtatni ezen.

Otthon órákig sírtam. Másnap reggel anyám felhívott.

– Zsuzsi… ne haragudj rám! Csak azt akartam, hogy sikeres legyél…

– De anya… én már most sikeres vagyok! Csak te nem látod!

Hosszú csend volt a vonalban.

Azóta ritkábban járok haza. Nem azért, mert nem szeretem őket – hanem mert végre magamért akarok élni. Megtanultam: nem kell mindenkinek megfelelni ahhoz, hogy értékes legyek.

Néha még fáj az emlék, de már nem akarok többé második lenni a saját életemben.

Ti mit gondoltok? Lehet valaha egy szülő igazán elfogulatlan? Vagy örökre viseljük magunkban a gyerekkori szerepeinket?