Minden találkozásnak megvan a maga ideje – Egy magyar nő újrakezdése válás után

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam, és a bögréből kilöttyent a kávé. A férjem csak állt az ajtóban, tekintetét lesütötte, mintha a padlón keresné a választ. – Nem akartam bántani téged, Anna – suttogta. – De már nem érzem azt, amit régen. Valami megváltozott.

A szívem összeszorult, mintha jeges kéz markolná. Huszonhárom év házasság után egy reggel így omlott össze minden. A lányunk, Dóri épp az iskolába indult, amikor Gábor bejelentette: elköltözik. Egy másik nő miatt. Egy fiatalabb miatt. Egy olyan miatt, aki még nem fáradt bele a mindennapokba, aki nem hordja a csekkeket a postára, nem főz minden este vacsorát, és nem aggódik azon, hogy miből lesz a következő hónapban villanyszámla kifizetve.

Az első napokban csak ültem a kanapén, néztem ki az ablakon, és próbáltam felfogni, hogy ez most tényleg megtörténik. Az anyám hívogatott: – Anna, ne hagyd el magad! Fel kell állni! – De hogyan? Hogy lehet felállni, amikor minden darabokra hullott?

A munkahelyemen is mindenki tudta. A kolléganőm, Zsuzsa, próbált vigasztalni: – Tudod, hányan jártak már így? Majd túléled! – De én nem akartam csak túlélni. Én élni akartam. Úgy éreztem, mintha mindenki sajnálna, de senki sem értené igazán, mit jelent egyedül maradni egy panelház harmadik emeletén, ahol minden zugban ott van Gábor illata.

A legnehezebb Dórival volt. Tizennyolc évesen érettségizett volna. Egyik este sírva jött haza: – Anya, miért ment el apa? Mi rosszat csináltunk? – Nem tudtam mit mondani. Csak öleltem, és magamban átkoztam Gábort, amiért ilyen fájdalmat okozott neki is.

A család is szétszakadt. Anyósom rám haragudott: – Biztos te hibáztál! Egy férfi nem megy el csak úgy! – A saját anyám pedig minden nap főzött rám valamit, mintha ettől visszajönne az életkedvem.

A hétköznapok apró harcokká váltak. Egyedül cipeltem fel a bevásárlást a lépcsőn, egyedül szereltem meg a csöpögő csapot (vagy legalábbis próbáltam), egyedül fizettem be a számlákat. Minden reggel úgy keltem fel, hogy talán ma már könnyebb lesz – de nem lett.

Egyik este Dóri haza sem jött időben. Aggódtam, hívtam telefonon, de csak késő este jelentkezett: – Anya, ne haragudj… Barátnőmnél aludtam. Nem bírtam otthon lenni… – Akkor értettem meg igazán: nem csak én szenvedek.

A barátnőim próbáltak kirángatni a gödörből: – Gyere el velünk moziba! Menjünk sétálni a Margitszigetre! – De én inkább otthon maradtam, és néztem a régi fényképeket. Gáborral az esküvőnkön, Dóri első születésnapján… Minden kép egy újabb tőrdöfés volt.

Aztán egy nap elromlott a mosógép. Felhívtam egy szerelőt – Tamásnak hívták –, aki már az első percben viccelődött: – Tudja, asszonyom, ezek a gépek pont akkor romlanak el, amikor legkevésbé kéne! – Valami megmozdult bennem. Régóta nem nevettem őszintén.

Tamás később is visszajött – először csak ellenőrizni a gépet, aztán hozott egy csokor tulipánt is. – Gondoltam, feldobja a napját! – mondta mosolyogva. Először zavarban voltam. Mit akar ez tőlem? Hiszen én már nem vagyok fiatal… De Tamás nem tolakodott. Csak beszélgettünk. Aztán egyszer meghívott egy kávéra.

Dóri eleinte gyanakodva nézte: – Anya, biztos jó ötlet ez? Nem akarod inkább apát visszahódítani? – De én már nem akartam vissza Gábort. Azt akartam érezni, hogy még számítok valakinek.

Az első randinkon Tamás elmesélte: őt is elhagyta a felesége évekkel ezelőtt. Két fia van, egyik Németországban dolgozik, másik vidéken él családjával. Ő is magányos volt.

Lassan-lassan elkezdtem újra hinni abban, hogy lehet még boldog az ember ötven felett is. Tamással sétáltunk a Városligetben, néha beültünk egy cukrászdába egy szelet Eszterházy-tortára. Nem voltak nagy szavak vagy ígéretek – csak csendes együttlétek.

Persze a múlt árnyai mindig ott voltak. Egyik este Gábor felhívott: – Anna… Sajnálom… Talán hibáztam… – De én már nem akartam visszanézni. Megtanultam: aki egyszer összetöri az ember szívét, attól nehéz újra bízni benne.

A család lassan elfogadta Tamást. Anyám először gyanakodva fogadta: – Remélem, rendes ember! – De amikor látta, hogy Tamás segít nekem mindennapokban (például együtt cseréltük ki a villanykörtét), megenyhült.

Dóri is megbékélt végül: – Anya… Látom rajtad, hogy boldogabb vagy. Talán nekem is könnyebb így…

A legnehezebb mégis az volt, hogy önmagamat újra megtaláljam. Hogy ne csak valakinek a felesége vagy anyja legyek, hanem Anna is – aki szeret olvasni, kertészkedni az erkélyen és néha csak úgy csendben lenni.

Most itt ülök egy tavaszi estén az erkélyen, nézem Budapest fényeit és érzem: talán minden találkozásnak tényleg megvan a maga ideje. Nem tudom, mit hoz a jövő Tamással vagy nélküle – de már nem félek annyira az egyedülléttől.

Vajon hányan érzitek ugyanezt? Hányan kezdtétek újra ötven felett? Meg lehet bocsátani annak, aki összetörte a szíveteket? Vagy inkább előre kell nézni és keresni az új lehetőségeket? Várom a gondolataitokat…