„Milyen keresztelő az étteremben? Hiszen ajándékot is kell venni!” – Egy magyar nagymama vallomása a családi elvárásokról és generációs különbségekről

– Ilona néni, maga is jön a keresztelőre? – kérdezte a szomszédasszonyom, Margit, miközben a lépcsőházban összefutottunk. A hangjában ott bujkált a kíváncsiság és az a tipikus magyar irigység, amitől mindig összeszorul a gyomrom. – Hát, hogyne mennék – feleltem, de közben már éreztem, hogy valami nincs rendben.

A lányom, Dóra, két hete jelentette be, hogy a kisunokámat, Emmát keresztelni fogják. Nem otthon, nem a templom után nálunk egy szerény ebéddel, hanem egy belvárosi étteremben, ahol mindenki öltönyben és kosztümben feszít majd. „Ez most már így szokás” – mondta Dóra, amikor próbáltam finoman rákérdezni, miért kell ekkora felhajtás. „Anyu, mindenki ezt csinálja. A kolléganőim is így szervezték. Nem akarok kilógni a sorból.”

Ott ültem a konyhaasztalnál, előttem egy bögre kihűlt kávé, és csak bámultam ki az ablakon. A férjem, Pista, éppen az újságot olvasta. – Te Pista – szólaltam meg halkan –, szerinted tényleg muszáj nekünk is ilyen nagy keresztelőt csinálni? – Miért, mi bajod van vele? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. – Hát… tudod te is, mennyibe kerül egy ilyen éttermi ebéd. Meg hát… ajándékot is illik vinni. Nem elég már egy kis aranylánc vagy kereszt? Most már borítékban kell pénzt adni? – sóhajtottam.

Pista letette az újságot. – Ilona, ne idegeskedj már előre! Majd viszünk valamit. De azért igazad van… Régen más volt. Emlékszel, amikor a mi gyerekeinket kereszteltük? Anyám sütött két tepsi pogácsát, apám hozott bort a pincéből, és mindenki boldog volt. Most meg… – legyintett.

Másnap Dóra felhívott. – Anyu, ugye nem felejtetted el, hogy jövő vasárnap lesz a keresztelő? Az étteremben minden le van foglalva. Légy szíves, ne hozzatok semmit sütit vagy ilyesmit! Csak magatokat hozzátok meg egy kis ajándékot Emmának! – mondta gyorsan, mintha csak egy bevásárlólistát sorolna.

– Dóra, beszélhetnénk erről? Tudod… nekünk most nem olyan könnyű. A nyugdíjunkból épphogy kijövünk hónapról hónapra. Most volt a kazáncsere is… – kezdtem óvatosan.

– Anyu! Nem kell nagy ajándék! De hát mindenki ad valamit… Tudod milyen ciki lenne, ha ti nem? – vágott közbe ingerülten.

– De hát… régen nem így volt! – fakadtam ki. – Régen nem az volt a lényeg, hogy ki mennyit ad borítékban!

– Anyu! Ez most nem régen van! Most minden más! – csattant fel Dóra.

Letettem a telefont és sírva fakadtam. Pista átölelt hátulról. – Ne bőgj már, Ilona! Majd megoldjuk valahogy.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak a régi családi ünnepek: karácsonyok a panelban, ahol húszan ültünk egy asztal körül; húsvétkor a sonka mellé mindig jutott egy kis házi sütemény; keresztelők után együtt mentünk ki a temetőbe is megnézni a régiek sírját. Nem volt pénzünk sokra, de szeretet volt bőven.

Most meg… Dóra Facebook-oldalán láttam a meghívót: „Emma keresztelője – ünnepeljünk együtt!” Alatta: „Dress code: elegáns”. A kommentek között ott volt Zsuzsi unokatestvérem is: „Hűha, ez ám az esemény!” És én csak ültem ott némán.

Pista másnap elővette a borítékot, amiben tartjuk a vésztartalékot. – Nézd csak Ilona! Van itt húszezer forint. Ebből tudunk adni tízet Emmának ajándékba. A többit meg félretesszük gyógyszerre.

– De Pista! Tíz ezer forint? Az olyan kevésnek tűnik… Mit fognak gondolni rólunk? – aggodalmaskodtam.

– Mit gondolnak? Az ő dolguk! Mi ennyit tudunk adni tiszta szívből.

A keresztelő napján idegesen öltöztem fel. A régi fekete kosztümömet vettem fel, amit még Dóra esküvőjén viseltem. Pista is elővette az ünneplő zakóját. Az étterem előtt már ott állt Dóra férje, Gábor is: öltönyben, nyakkendőben feszített.

– Sziasztok! Jaj de jó, hogy itt vagytok! – mondta Dóra mosolyogva, de láttam rajta az idegességet.

Az asztalok roskadoztak az ételektől: hidegtálak, sültek, torták… A pincérek sürögtek-forogtak. Mindenki nevetett, fényképezkedett. Csak én ültem ott csendben Pistával.

A keresztelő után odamentem Emmához és megsimogattam a kis fejét. A borítékot átadtam Dórának.

– Köszönjük szépen! – mondta gyorsan Dóra és már ment is tovább köszönteni másokat.

Az ünnepség végén Pista odasúgta: – Látod Ilona? Nem mi vagyunk furcsák… Egyszerűen csak más lett ez a világ.

Hazafelé menet csendben ültünk a villamoson. Néztem az ablakon kifelé: Budapest esti fényei tükröződtek az üvegen. Eszembe jutott anyám arca: „Ilonka, sose szégyelld azt adni, amid van.” Vajon tényleg így van? Vagy ma már csak az számít: ki mennyit tesz le az asztalra?

Otthon még sokáig motoszkált bennem a kérdés: vajon én vagyok túl régimódi? Vagy tényleg elveszett valami abból a régi magyar családi melegségből?

Ti mit gondoltok erről? Tényleg csak pénzzel lehet ma már örömet szerezni egy családi ünnepen? Vagy van még értéke annak is, ha valaki „csak” szeretettel jön el?