Miért ő, és miért nem én? Egy történet a családi igazságtalanságról a Kovács családban

„Miért ő, és miért nem én?” – ez a kérdés visszhangzik bennem, miközben becsapom anyám paneljának ajtaját a zuglói lakótelepen. A kezem remeg, a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Még mindig hallom anyám hangját: „Ez most így alakult, Anna. Zsófinak most nagyobb szüksége volt rá.”

A lépcsőházban a falnak dőlök, próbálom visszatartani a könnyeimet. Kint szakad az eső, de nem érdekel. A nővérem, Zsófi, kapott anyánktól hárommillió forintot, hogy be tudjon szállni egy kis lakásba Újpesten. Én semmit nem kaptam. Még csak egy bátorító szót sem. Csak azt a hideg magyarázatot.

Otthon ledobom a kabátomat a földre. A párom, Gergő, felnéz a telefonjából.
– Mi történt? – kérdezi aggódva.
– Anyu adott Zsófinak pénzt a lakásra – mondom elcsukló hangon –, nekem meg semmit. Mintha nem is léteznék.
Gergő hallgat, csak néz rám azokkal a barna szemeivel, amikben most együttérzés csillan.
– Megkérdezted, miért?
– Persze! Azt mondta, Zsófi most vált el, és neki jobban kell. De én sem vagyok gazdag, Gergő! Egyedül dolgozom egy óvodában, albérletben lakunk, soha nem kaptam semmit pluszban.

A torkomban ég a düh és a megalázottság. Eszembe jutnak a gyerekkori esték, amikor anyu mindig azt mondta: „Mindkettőtöket ugyanúgy szeretlek.” Most úgy érzem magam, mint egy pótalkatrész.

Másnap felhívom Zsófit. A hangom remeg:
– Te kaptál pénzt anyutól?
Zsófi sóhajt.
– Igen… Akartam neked mondani, de nem tudtam hogyan. Nekem sem tűnik igazságosnak.
– Akkor miért fogadtad el? – kérdezem élesen.
– Mert tényleg szükségem volt rá! A válás után alig maradt valami. Anyu ajánlotta fel… Talán majd te is kapsz egyszer.
– Mintha ez valami sor lenne! Mintha ki lenne osztva, ki mikor érdemel szeretetet vagy segítséget!
Zsófi hallgat. Csak a légzését hallom a vonal túloldalán.
– Sajnálom – suttogja végül. – Nem tudom, mit mondjak.

A beszélgetés után még üresebbnek érzem magam. Úgy döntök, levelet írok anyunak, mert szóban csak sírni vagy kiabálni tudnék.

„Drága Anyu,
Nagyon bánt, hogy Zsófinak adtál pénzt, nekem pedig nem. Úgy érzem, kevésbé vagyok fontos neked. Meg tudod magyarázni? Vagy tettem valami rosszat?”

Napokig várok válaszra. Minden alkalommal, amikor meghallom a postást az emeleten, összeszorul a gyomrom. De semmi nem jön.

Vasárnap mégis elmegyek hozzá. A lakásban kávé és régi virágok illata keveredik. Anyu az asztalnál ül a keresztrejtvényével.
– Anna – mondja halkan –, tudom, hogy haragszol.
– Haragszom? Teljesen összetörtem! – törik el a hangom.
Elfordítja a fejét, az ujjai idegesen babrálnak a bögréjén.
– Minden olyan nehéz lett apa halála óta…
– Tudom – mondom csendesebben –, de miért sosem segítesz nekem? Miért mindig azt mondod, hogy erős vagyok és megoldom? Miért lehet Zsófi gyenge és én nem?
Anyu szeme könnybe lábad.
– Mert te mindig mindent magadtól csináltál, Anna. Sosem kértél segítséget. Olyan önálló vagy…
– De attól még szükségem van szeretetre és támogatásra!
Most már tényleg sír.
– Lehet, hogy hibáztam. Azt hittem, neked nincs szükséged rá.

Egyszerre érzem magam dühösnek és sajnálkozónak. Hogy lehet ennyire vak az én fájdalmamra?

A következő hetekben feszültté válik köztünk minden kapcsolat. Zsófi próbál közvetíteni:
– Anna, anyu tényleg aggódik miattad…
– Akkor miért nem mutatja ki? – vágok vissza.
Zsófi csak vállat von.

Egy nap anyu ír: „Sétáljunk együtt a Városligetben?”

A fák alatt sétálunk csendben. Az ég borús, az avar nedves. Egyszer csak megszólal:
– Emlékszel, amikor apa beteg lett? Te voltál az, aki bevásároltál és ápoltad őt.
– Mert senki más nem tette volna meg – mondom keserűen.
Bólint.
– Lehet, hogy túl korán felnőttként kezeltelek.
– Csak azt szeretném, ha látnál engem is a lányodként – suttogom.
Megállunk egy padnál. Anyu megfogja a kezem.
– Sajnálom, Anna – mondja halkan. – Nem tudom visszacsinálni, de szeretném jóvátenni.
Nem tudom, lehet-e ezt jóvátenni. Az igazságtalanság érzése mélyen belém ivódott. De az érintése mégis valami új kezdetet jelent.

Otthon sokat gondolkodom azon, ami történt. Hogy mennyire tudnak akaratlanul is fájdalmat okozni egymásnak a családtagok; hogy mennyi kimondatlan elvárás és csalódás gyűlik össze évek alatt.

Néha azon tűnődöm: Vajon lehet-e valaha teljesen őszintének lenni egy családban? Vagy mindannyian cipeljük a saját sebeinket anélkül, hogy bárki igazán látná őket?

Ti mit gondoltok? Volt már hasonló érzésetek? Hogyan lehet ezt feldolgozni?